Page 173 - Roma rapszódia

Miléna kissé esetlenül állt meg a biciklijével a Dráván átvezető hídon. Számára természetes volt, de a kívülálló ügyetlennek találhatta, ahogy leszállt a bicikliről és a hídkorlátnak támasztotta. Lenézett a folyóra.
Eszébe jutottak a mesék az őseiről, akik a folyó mentén jöttek ide. Majdnem négyszáz éven keresztül voltak rabszolgák Romániában, és állatokként bántak velük. Miért olyan kegyetlenek az emberek? A saját apja is rettentő gonosz volt az édesanyjával és vele is.
Vajon egymástól örökölték a gonoszságot? Hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Saját magával kapcsolatban ráébredt valamire, de nem tudta megfogalmazni. Töprengés közben az ajkait harapdálta. Egész életében együtt kellett élnie a rosszal. Az apja rettentő gonosz ember volt. Ha vele hasonlította össze az anyukáját, az utóbbit nem lehetett rossznak nevezni. De ha önmagához hasonlította, akkor, ha őszinte akar lenni, az anyja lenne rossz, és ő pedig jó. De ha saját magát Náda nénihez hasonlítja, akkor ő, Miléna tűnik rossznak, és ha Náda nénit Sztefánhoz hasonlítja... és így tovább. A gondolatok egymást kergették a fejében.
Nem tudta volna megfogalmazni, de érezte, hogy a rosszaság nem a viselkedésen múlik, hanem az ember lényében van. Merengve figyelte a folyót, és hirtelen a megvilágosodott előtte a dolog.
„Istenem, apukám, most már értem: te vagy az akihez hasonlítanunk kell magunkat, nem egymáshoz. Mi előtted mind egyformák vagyunk, hiszen te tökéletesen tiszta vagy.”
Tudta, hogy rábukkant a legfőbb igazságra, mégis további kérdések támadtak benne. Ha mindenki gonosz Isten szemében, akkor mit lehet tennünk? Mi lehet a válasz, töprengett, s közben a folyó erős sodrát figyelte, ahogyan utat tör magának a buja növényzeten keresztül egy egyenlőre még ismeretlen cél felé.
172