Page 177 - Roma rapszódia

A kis tükröt le-fel mozgatva vizsgálgatta a külsejét. Leült az asztal mellé, még egy pohár gint töltött magának. Rákezdte:
– Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes...
Az ital kellemes melegsége szétáradt egész testében. Tudta, hogy itt az idő. Megállt, észrevett az üvegen egy morzsányi sminket. Tisztára törölte az odakészített szalvétával.
A kés hosszú volt, vékony és éles. Arra használták, hogy a nehezebben hozzáférhető húsdarabokat faragják le vele a csontokról. Leült az ágy szélére, mély levegőt vett. Belekezdett a Miatyánkba, de csak az első pár sor jutott az eszébe. Rádovánra és Milénára gondolt. Lerakta maga mellé a kést.
Sztefán a falu szélén parkolta le az autóját, és megindult a házsorok között. A gyerekek már hozzászoktak, és fel sem figyeltek rá. Megérkezett a tél, és habár lehűlt a levegő, a bágyadt napsugarak a nyár utolsó üzenetét hozták: jó élni.
Sztefán meg akarta látogatni a település vezetőjét, majd gyorsan be szeretett volna ugrani Irénához. Miléna háza előtt elhaladva azon gondolkodott, hogy Isten milyen titokzatos módon hozta össze őket.
**** *
Miléna még maradt, hogy beszélgethessen Lídiával. Felkavarta az előbbi eszmecsere Sztefánnal, de szeretett volna segítő kezet nyújtani új barátnőjének is. Lídia leült és idegesen forgatta kávéscsészéjét. Halkan megszólalt.
–Nagyon megleptél a múltkor. Valójában rám ijesztettél. Boszorkány vagy, vagy valami olyasmi?
Miléna komolyan és kedvesen nézett a szemébe.
– Nem, nem boszorkány, csak egy lány, akit egész életében
176