Page 210 - Roma rapszódia

Tomiszláv a padlóra meredt, képtelen volt tiszta szemükbe nézni. Remegés fogta el. Felnyögött, meg-megcsuklott a hangja, s lassan előtörtek a szeméből a könnyek.
– Jézus, Mária és Szent József... ezek gyerekek! Miért tettem? Miért tettem? – sírt levegő után kapkodva. Miléna hangja is fátyolos volt a könnyektől. Megszorította a férfi kezét.
– Mária és József a mennyben vannak, de Jézus itt van velünk, itt ebben a szobában. Jézus tud segíteni, megbocsát... Van valakije, családja vagy hozzátartozója?
Tomiszláv az asztalra hajtotta a fejét és egész lelkét átjárta a fájdalom, mikor nemet intett:
– Nem, senkim sincs, senkim.
A szobában csend lett. A rideg fogadószoba melegséggel kezdett megtelni.
– Mi leszünk az ön családja, ha megengedi, és Jézus lesz a megváltója, ha megkéri Őt erre. Amikor meg akart venni engem, akkor Sztefán mindenét odaadta, hogy megmentsen. Jézus mindenét odaadta, hogy megmentsen bennünket a bűntől. Amikor Sztefán haldoklott, az orvosok adtak neki az én véremből. Amikor halottak voltunk a szívünkben, akkor Jézus vérét adta, hogy megtisztítson a bűneinktől.
Tomiszláv halkan sírdogált, miközben Sztefán és Miléna felálltak és csendben kimentek a szobából.
209