Page 208 - Roma rapszódia
P. 208
14
Megbocsátani és elfogadni a bocsánatot
Miléna és Sztefán egy a tengerből kiálló sziklán ültek. Lábukat a vízbe lógatták. A lány még sohasem látta a tengert. A nap melegen sütött, de még nem volt olyan forróság, mint amilyen pár héten belül lesz. A fiatalasszony tarkóján érezte a nap kellemes melegét. A víz lágyan csapkodta a sziklát, hullámai a partot nyaldosták. Elképzelhetetlen, hogy ezek a gyenge hullámok hatalmas és romboló erővé változhatnak. A tengeri sirályok távoli rikoltásán kívül minden csendes volt körülöttük. A tökéletesen tiszta vízben Miléna a kis színes halakat figyelte, ahogy a sziklák között úszkáltak. A természetben uralkodó békesség és kettejük szerelme lágyan gyógyította a múlt sebeit. Miléna megfogta Sztefán kezét.
–Csodálatos veled, minden képzeletet felülmúlóan gyönyörűséges. Szebb, mint amiről a könyveimben olvastam. Isten nagyon jó, mert téged adott nekem férjül.
Sztefán szíve együtt dobogott a lányéval. Megszorította a kezét.
– És Isten téged nekem adott, és a te szeretetedet használta arra, hogy meggyógyítsa a szívem.
Miléna mosolygott.
– Tudom, hogy a mézeshetünkön vagyunk, de úgy érzem, Isten azt akarja, hogy tegyünk valamit.
Sztefán átkarolta.
– Bármit, amit csak akarsz.
**** *
207
