Page 6 - blogprooba_form

zakó kerül, a hivatalos személyt látom, aki így még sérülékenyebb. Az apró szemüveg mögül
lapos, tétova pillantásokkal pásztázza beszélgetőtársát, de leginkább az asztal lapját fürkészi,

mintha ott lenne a válasz az őt kínzó kérdésekre. Zavarban van a hatalmas gyerek, mert küzd a
test, a habitus, a ’mindig nekem van igazam’ virtusa a valósággal, ami egyre inkább kicsúszik a

lába alól.

Nincs neki bőröndje sem, mint anno Tímár Józsefnek az emblematikus képen, ehelyett gurulós,

piros széket maga előtt tolva érkezik az előadás elején a színpad mélyéről. Kétségbeesetten
kapaszkodik a székbe, egyetlen tulajdonába, és amikor a talpig szürke házban a koszosfehér

konyhaasztalhoz gurítja – tulajdonképpen három órán át nem mozdul el innen –, rádöbbenek,
hogy egy királyt nézek, aki elveszítette a birodalmát.

Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, de hirtelen hangulatváltásai így is olyanok, mint valami

természeti katasztrófa. Megérint a családtagok és az egy barát kétely nélküli szeretete, az
erőfeszítéseik, hogy az utolsó utáni pillanaton túl is eljátsszák az ügynök kedvéért, hogy minden

rendben van, minden rendben lesz. Willy Loman egész, bérház alakú zárójelbe helyezett élete a
szemünk előtt atomjaira hullik. A tehetetlenség most is, itt is feldühít: hát hogy lehet ezt a

rohadt életet túlélni?

6