Page 122 - Roma rapszódia

De hadd mondjak valamit! Tegnap hosszú idő után először mentem el a templomba. Egyelőre csak az illatokat éreztem és a harangokat hallottam, de lehet, hogy Isten csak megtalál majd engem, ahelyett hogy én találnám meg őt.
Iván bólintott.
– Nem tudom, találkozunk-e még, de imádkozni fogok azért, hogy Isten megtalálja önt, és amikor megtalálja, ön észre is vegye, és béke térjen a szívébe.
Az idős ember mosolygott.
– Mindnyájan békére vágyunk. Azt hiszem, a te érkezéseddel valami történt itt. Meg akarom ismerni Istent, és hogy mit akar a hátralévő életemmel.
A temetőben folyó munkálatokra mutatott. – Tudom, hogy ezt kell tennünk.
Iván bólintott, majd kezet ráztak.
**** *
Mária és Dárkó felrohantak a kórház lépcsőin. Egyenesen a gyermeksebészetre mentek. Sztefánt megműtötték és látszólag jól volt, ezért úgy döntöttek, hogy hazamennek és pihennek egy kicsit. Azonban pár óra múlva csörgött a telefon Mária lakásán. Ő azonnal hívta Dárkót és együtt siettek újra a kórházba.
Sztefánban valami reakciót váltott ki, és az orvosok nem tudtak rájönni, hogy mi és miért. Haldoklott. A fiatal orvos gondterhelt arccal jelentette ki:
– Rossz híreim vannak. Fel kell készülniük arra, hogy Sztefán nem fogja túlélni.
A szavak késként hasítottak Mária szívébe.
– Meg fog halni! Először a férjem, majd a kisbabám, és most a
121