Page 123 - Roma rapszódia

kisfiam. Ezt már nem tudom elviselni! – zokogta. Dárkó szótlanul átölelte.
– Odamehetünk hozzá?
Az orvos végigvezette őket a világoszöld folyosón Sztefán szobájába. A nővér épp nála volt. Az orvosra nézett, megrázta a fejét, majd kiment.
Sztefán kísértetiesen sápadt volt. A torkából csövek lógtak, és különböző gépekre volt kapcsolva. Gyengén és lassan lélegzett. A homályos szobában a halál közelsége érződött. A monitorok halk zümmögése elnyomta az emberi neszeket. Mindent átjárt a fertőtlenítő szaga, mintha a halál szagát akarta volna elnyomni. Mária megfogta Sztefán kezét és fejét az ágyra hajtotta. Dárkó átölelte a vállát és hangosan imádkozott.
– Istenem, egész életemben próbáltam elmenekülni előled, de most közel jöttél hozzám. Állandóan adsz és elveszel. Nem értem. De azt tudom, hogy valóságos vagy. Tudom, hogy élsz Jászminában és Ivánban és most még szegény Szlavicában is. Légy valóságos előttünk is Urunk, segíts nekünk! Kérlek ne engedd, hogy ez a kisfiú meghaljon, ne így!
Mária kissé felemelte a fejét.
– Folytasd, kérlek! Olyan megnyugtató.
**** *
Szlavica feltámaszkodott az ágyában, de nagyon gyenge volt. Mindenkit meglepett, milyen gyorsasággal romlott az állapota: már haldoklik és hamarosan meg fog halni. Jászmina a 23-ik zsoltárt olvasta. Szlavica behunyta szemét és szelíden mosolygott.
– Tudod, félek a meghalástól, de nem magától a haláltól. Jászmina megszorította a kezét.
122