Page 125 - Roma rapszódia

**** *
Iván megállt autójával a kórház előtt. Szemra kis táskájával a lépcső alján állt. Vele volt az igazgató, néhány munkatárs és beteg. A csoport körülvette Szemrát. Távozásának örültek is meg szomorúak is voltak.
Az igazgató kezet fogott Ivánnal és egy iratokkal teli borítékot adott át neki.
– Minden itt van, az ENSZ útlevél és a vöröskeresztes vízum is.
Iván kezet rázott a búcsúzókkal, majd fogta Szemra táskáját és a hátsó ülésre tette. Az igazgató megölelte Szemrát. A lány elkezdett sírni, majd sorban mindenkit átölelt. Amikor az autó elindult, az emberek integettek utánuk és kísérték őket, amíg ki nem hajtottak a kapun és el nem tűntek a szemük elöl.
– Minden rendben? – kérdezte Iván a lányra tekintve.
– Egy kicsit félek, már úgy megszoktam a kórházat. De el sem tudom mondani, mit érzek. Hiszen nemsokára újból láthatom Jászminát. Tudja hogy jövünk?
Iván idegesen nevetett.
– Még nem. Egy faluban van most nem messze otthonról, és ott nincs telefon. A legjobb barátom húgának segít, aki sajnos a halálán van.
Szemra a mellettük elsuhanó földeket és fákat nézte.
– Mit fogunk csinálni?
– Elviszlek a nővérem lakására, utána elmegyek Jászmináért.
Elmondom neki, hogy megérkeztél. Azután átmehetünk a mi lakásunkra, én pedig eltűnök. Addig beszélgethettek, ameddig kedvetek tartja.
124