Page 131 - Roma rapszódia

11
A testvérek
Megnyílt az ajtó. Iván és Jászmina úgy döntöttek, hogy egyenesen bemennek, így üdvözlik Szemrát. Jászmina szinte érezte a húga közelségét, egyszerre borzongott és repesett az izgalomtól. Az ajtót halkan becsukta, majd hirtelen hívni kezdte testvérét. Iván még sohasem látta a feleségét ennyire izgatottnak.
Szemra kilépett a konyhából. Fehér pulóvert és zöld nadrágot viselt. Szívére szorított kézzel állt mozdulatlanul, és a nővérét nézte, akit annyira szeretett és akiről azt hitte, hogy örökre elvesztette. Most újra együtt voltak, mintha csak tegnap váltak volna el egymástól.
Jászmina ajka remegett. Szédülés fogta el, az egész jelenet olyan távolinak tűnt, mintha nem is velük történne.
Egymást nézték. Lábuk szinte gyökeret vert. Jászmina kinézett az ablakon, hátha megpillant ott egy fehér galambot. Iván csendben állt és magában imádkozott.
Mint amikor a gyufa fellobbant egy benzinfoltot, a két testvér úgy ugrott egymás karjába. Hangosan zokogtak.
Jászmina hátralépett, nézte a húgát, majd ismét magához vonta, egyre ismételgetve a nevét. Arcukról csorgott a könny és összekeveredett a másikéval.
Iván állt és figyelt. Még sohasem látta a feleségét ennyire megrendültnek és hevesnek. Szerette őt. Milyen szép volt, hogy a veszteség miatti fájdalmat ilyen túláradó öröm váltotta fel!
Jászmina szólalt meg először.
– Ezt nem hiszem el! Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek.
130