Page 132 - Roma rapszódia

Szemra sírt is és nevetett is.
– Én is azt hittem, hogy meghaltál! Senki se tudta, hova tűntél. Jászmina felelevenítette annak a napnak a borzalmait.
– A kis Sztefán Petrovity vitt el az erdőbe, ott találtak ránk. Egy
táborba kerültem, ahol találkoztam Ivánnal.
Újból szorosan ölelték egymást és sírtak.
Iván odalépett hozzájuk és mindkettőjüket átkarolta. Gyengéden
megszólalt:
– Gyertek, üljetek le, főzök nektek kávét, ti meg lassan szokjatok
hozzá az új helyzethez!
Jászmina suttogva megköszönte. A testvérek továbbra is
egymásba kapaszkodva ültek, közben Iván kiment a konyhába.
– Soha többé nem akarom, hogy elhagyj – szólt Jászmina. Megsimogatta húga arcát. – Nagyon sokat szenvedhettél. Láttad
anyát és apát és Hamidot, miután megölték őket?
Szemra a lehajtotta a fejét.
– Még mindig látom őket és a barátnőmet Nádát, minden este,
amikor próbálok elaludni. De nagyon kedvesek voltak a kórházban és segítettek nekem, hogy ne sírjak állandóan, és hogy elfogadjam a múltat.
Jászmina felsóhajtott.
– Most biztonságban vagy és velünk élhetsz örökre, vagy ameddig akarsz. Iván jó ember.
– Tudom, ő annyira más. Olyan, mint azok a férfiak a filmekből. Jászmina kuncogott majd ismét átölelte húgát.
– Annyira gyengéd és kedves, sohasem haragszik rám, és nemcsak
férj és feleség vagyunk, hanem ugyanakkor legjobb barátok is. És lehet, hogy furcsa ezt hallanod, de mindketten szeretjük Istent, és a lelki dolgok életünk legfontosabb része.
131