Page 181 - Roma rapszódia

8
A fájdalmas igazság
Sztefán elment Milénáért és elvitte őt a kórházba, Jancsi pedig magányosan ivott, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az ajtó felpattant, és Szmiljana, Iréna nővére állt a küszöbön. Hollófekete haja lófarokba volt kötve, mély kivágású pólójából kilátszott az egykori szerelméről készült tetoválás. Tekintete szinte döfött a gyűlölettől és a haragtól. Szó nélkül meredt Jancsira. A férfi szólalt meg először.
– Ő is olyan, mint te, mint az összes többi nő, egy önző tehén! Most ki fog rólam gondoskodni? Az az átkozott nyomorék lányom? Szmiljana legszívesebben üvöltött volna, de tudta, hogy ha
higgadt marad, azzal tudja a legjobban megbántani.
– Én visszamegyek a kórházba. Haldoklik, de mielőtt meghalna, szeretném, ha tudnál valamit. A húgom sohasem szeretett téged,
undorodott tőled, a bátyádat, Rádovánt szerette.
Jancsi felhördült, hozzávágta az üveget, ami az asszony mellett
csattant a falon. Szmiljana nem fékezte magát. Torkaszakadtából üvöltötte a falu irányába:
– Miléna nem a te lányod, hanem Rádováné! Ide soha többet nem fog visszajönni!
Jancsi felugrott, és gyilkos indulattal sógornője felé dülöngélt. Megbotlott és elzuhant a padlón. Szmiljana felülről nézett le rá.
– Te mocsok, remélem, hogy ezek a hírek éjjel-nappal gyötörni fognak.
Becsapta az ajtót és elviharzott.
180