Page 37 - Roma rapszódia

6
Vallomás
Az ajtó kinyílt és Jászmina jelent meg az ajtókeretben. Iván az íróasztala előtt ült. Megpróbált természetesen viselkedni és beszélni, de úgy érezte, a szíve repes az örömtől de a fájdalomtól is.
– Hol van Hamid?
Megpróbált szokásos mozdulatával inteni Jászminának, hogy foglaljon helyet, és az asztalnak támaszkodott, hogy higgadtabbnak mutatkozzon. Mennyire szerette! Tudatában volt ennek, és már nem igyekezett eltitkolni magától ezt a tényt. Jászmina elmosolyodott és egyenesen Iván szemeibe nézett.
– Gyakorol azon a furulyán, amit adtál neki.
Iván is mosolygott, és míg Jászminát nézte, könnyek futották el a szemét, és az arca elpirult. A lány is megérezte, hogy különleges pillanat ez.
– Jászmina, másképp nem tudok fogalmazni: szerelmes vagyok beléd. Bármit megtennék, hogy boldognak lássalak. Gondoskodni szeretnék rólad, szeretni téged és a férjed lenni... Ó Istenem, szerelmes vagyok beléd, Jászmina!
Minden szín és hang életre kelt. A lány egész teste beleborzongott félszeg de őszinte szavaiba. Még a lélegzete is elakadt.
Felállt és Ivánt figyelte, aki esetlenül az asztal mögé menekült. A fiú leült, és arcát a kezébe temette. Ismét megszólalt:
– Sajnálom, Jászmina, nem kellet volna... Ó, Uram, sajnálom, kérlek ne...
A lány elfogódottan suttogta:
36