Page 7 - Roma rapszódia

A távolban fiatal nők sikoltásait hallotta, akiket egy életre tönkretettek. Könyörületért rimánkodó, kétségbeesett kiáltásaikba durva nevetés és gúnyolódás vegyült. Tudta, hogy meg fog halni. Még ha össze is tudná szedni az erejét, hogy megmozduljon és életjelt adjon, újból úgy bánnának vele, mintha egy gonosz ember értéktelen játékszere lenne csak, vagy lelőnék, mint egy kóbor kutyát. Ha pedig fekve marad, egyszerűen meghal, mert az életösztön már rég elhagyta.
Pár lépésnyire egy fehér galamb üldögélt a kerítésen, kecses alakja az ellentéte volt a tájat uraló őrületnek és erőszaknak. A madár tisztasága felkeltette benne a vágyat: bárcsak madárrá változhatna és messzire repülhetne! Sírni sem tudott, csupán fájdalmas nyöszörgés hagyta el a száját. Csak gondolatban mondogatta a szépséges madárnak: „Kérlek, repülj el, mielőtt visszajönnének és bántanának!”
Sötétedni kezdett, az alkony függönye ereszkedett a vidékre. Mintha maga a teremtés is szégyellné és takarni igyekezne a földre zúduló szenvedést.
Hirtelen ráeszmélt, hogy valaki áll mellette. Becsukta szemét, és igyekezett magába fordulni. A földön repedés volt, és ő azt képzelte, hogy lelkét a testéből a földbe préseli, hogy az biztonságosan körülölelje. Ott nyugton lehetne, amíg mindennek vége nem lesz. Gondolatok cikáztak az agyában, s a vérében zúgó adrenalin élessé tett minden másodpercet és gondolatot. Mintha édesapja hangját hallotta volna, előtte volt síró arca, de a zokogás átváltozott madárturbékolássá. Majd remény kelt benne: talán csak megverték, nem erőszakolták meg, és pár nap múlva teljesen meggyógyul. A reményfoszlányokat kimondhatatlan zűrzavar és mocskos képek váltogatták az agyában. Érezte, hogy még mélyebbre préseli lelkét
6