Page 137 - Roma rapszódia

Ezen a napon olyan érzése volt, hogy Szlavica ma hagyja el őket és megy a mennybe. Összehívta a többieket, hogy még egyszer utoljára vele lehessenek.
Máriával eldöntötték, hogy pár hét múlva összeházasodnak. Abban reménykedtek, hogy Szlavica még részt vehet az esküvőn, de nyilvánvaló lett, hogy a lány ki sem tud mozdulni a lakásból. Szeretett melegben lenni, és a közelében tudni a mosdót, zuhanyt. Ameddig mozogni tudott, naponta háromszor-négyszer is lezuhanyozott. Bátyja vett neki különböző testápolókat és parfümöket, melyeket esténként nagyon szeretett használni.
Jászmina és Szemra érkeztek elsőként, és virágot helyeztek Szlavica emlékekkel megrakott asztalára. Melléültek. Szemra a lábát masszírozta, Jászmina a fejét simogatta.
– Most már tényleg a húgom vagy, Jászmina – súgta Szlavica könnyekig hatódva. Egyre könnyebben érzékenyült el.
– Igen, és én büszke vagyok arra, hogy a testvérem vagy.
– Tényleg? – Szlavica mélyen a szemébe nézett.
– Nagyon szeretlek, és örömmel mondanám el az egész világnak,
hogy a testvérem vagy.
– Még így is, hogy ilyen bűnös voltam?
– Főleg azért, mert mindkettőnk bűnei meg lettek bocsátva.
A csengő ismét megszólalt, és Mária és Sztefán léptek be a
szobába. Sztefán gyorsan gyógyult, kezdett beszélni, igaz, csak egyszerű mondatokat.
Mária megölelte és megcsókolta Dárkót. Szinte elviselhetetlen volt látnia szenvedését a húga miatt, ugyanakkor csodálta, ahogyan úrrá lett a fájdalmán.
Utolsóként Iván érkezett. Hamarabb eljött a munkahelyéről, hogy velük lehessen. Megpuszilta a nővérét, megölelte Dárkót
136