Page 145 - Roma rapszódia

Az idős ember bátorítóan nézett rá. Átfogta a fiatalember vállát, így indultak tovább. Rádován úgy érezte, lehetetlen ellenállni az öregemberből áradó jóságnak, és azon vette észre magát, hogy úgy hallgatja, mint a diák az olyan tanárt, akinek bölcsességét és jóindulatát nem lehet megkérdőjelezni.
– A döntésed érint még valakit? – kérdezte az segítőkészen. A titokzatos ember választ sem várva hozzátette: – Csupán egy kérdést tégy fel magadnak: mit kell tennem, hogy jó legyek, s nem pedig, hogy jól érezzem magamat? Ha az ember azt akarja, hogy mindig jól érezze magát, akkor az önzése fog dönteni. Ja pedig jót tesz, mert az jó dolog, akkor önzetlenül dönt.
Rádovánban váratlanul minden elcsitult. Megállt, lehunyta a szemét. „Jót tenni, nem pedig jól érezni magamat.” A gondolat ijesztő volt, de nagylelkűnek és erősnek érezte magát tőle. Kinyitotta a szemét, és rádöbbent, hogy egyedül van a mezei úton. Szelíd, meleg szellő simította végig az arcát. Félelmet érzett, mégis megtelt reménységgel. Egy fehér galamb suhant el mellette, és életútja rejtélyes módon furcsa fordulatot vett.
**** *
Sztefán tekintete megpihent Márián és Dárkón. A fiatalok az asztal mellett ültek, egymás kezét fogták és nevettek. Sztefán már néhány éve ismét hordta a keresztjét és a nyakláncát, de most sokkal többet jelentettek neki, mint oly sok évvel ezelőtt, amikor levette őket az erdőben. Az élete azóta nagyot változott. Most kezdi a gimnáziumot, majd a főiskolán szociális tanulmányokat akart folytatni. Dárkó, a mindig vidám, sohasem kesergő szociális munkás volt a példaképe. Azt szerette volna, hogy mint Dárkónak, az ő életének is legyen értelme. Úgy akarta szeretni az embereket, mint Iván és Jászmina.
144