Page 15 - Roma rapszódia

**** *
A húszas éveiben járó fiatalember kinyitotta az ajtót és betessékelte kísérőjét a szobába. Iván az akcentusáról felismerte, hogy drávamenti.
– Hát, nem valami nagy, Zágráb, de csak ennyink van.
Iván új munkatársával egy kis iroda közepén állt, amelynek a másik felét hálószobának használták. Elmosolyodott, hogy új munkatársa, Dárkó nem a nevén szólítja, hanem Zágrábnak hívja.
Szétnézett új otthonában. A szoba egy ablakkal, íróasztallal és amott a sarokban egy mosdóval büszkélkedett. Kórházi hangulatot árasztott, ő mégis hálás volt azért, hogy ott lehetett, és hogy részt vállalhatott a segítségnyújtásban.
A munkatársa így folytatta:
– Ennivaló, Zágráb, bármikor található az étteremben. Minden az ENSZ humanitárius segélyszállítmányából származik. Vigyázz a gyümölcskarikás gabonapehellyel, az is egy nonprofit szemétlerakó tevékenység terméke. Nem tudták nyugaton hasznát venni, így hát idekerült hozzánk.
Iván nevetett.
– Mit értesz ez alatt?
A társa kajánul vigyorgott.
– Kék festék van benne. Miután piacra dobták, Amerikában
hamar észrevették, hogy a kék karikáktól a gyerekek kéket pisilnek. Jellemző a kapitalizmusra: humanitárius segélyként elküldtek három tonna kéket pisiltető gabonapelyhet a közép európai barbároknak. Tehát ha kéket pisilsz, ne orvoshoz menj, hanem csak küldj mintát Bill Clintonnak!
Iván ismét elnevette magát és az asztalhoz lépett.
14