Page 185 - Roma rapszódia

9
Fájdalom
Szmiljana a kórházi szoba ajtajából könnybe lábadt szemmel nézte unokahúgát. Sztefán Miléna kezét fogta az egyik tenyerében, a másik kezével Dárkónak küldött egy SMS üzenetet a mobiljáról.
Iréna infúzióra volt kötve, arca sápadt volt, szinte kék. Miléna kicsit esetlenül feltérdelt az ágyra, anyját átkarolta, deformált csípője a mellkasát érintette. Megcsókolta édesanyját, könnyei ráfolytak a beteg arcára. Nem zavartatta magát, hangosan imádkozott:
– Istenem, Atyám, kérlek, kérlek, hadd élhessen még, hadd lelhesse még örömét az életben! Egyikünk sem érdemli meg ezt, de én akkor is imádkozom érte.
Sztefán gyengéden megszorította Miléna kezét. Szerette, és vele akarta leélni az életét. Olyan jólelkű és nemes! Oltalmazni, védeni és szeretni akarta, barátja lenni és vele együtt nagy dolgokat tenni.
– Mili... – szólalt meg Szmiljana Sztefán még sosem hallotta ezt a becenevet. – Mili, el kell mondanom neked, hogy mit beszéltem Jancsival, tudnod kell róla.
Miléna gyengéden kihúzta a kezét Sztefánéból és intett Szmiljanának, aki leült mellé az ágyra és Iréna haját simogatta.
– Megdöbbentő dolgot kell elmondanom nektek.
Miléna tágra nyílt szemmel figyelt, nem is sejtve, hogy pár pillanat múlva örökre megváltozik az élete.
– Az anyukád a te édesanyád, de Jancsi nem az édesapád.
A szobában dermedt csend lett. Miléna hol nagynénjét nézte, hol Sztefánt.
184