Page 187 - Roma rapszódia

A kórházi szobában síri csend honolt. Miléna az anyukája mellett feküdt az ágyon, és gyengéden simogatta a fejét. Szmiljana fejét az ágy szélére hajtotta.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél Náda nénihez, és ott várakoznál. Nehogy Jancsi itt találjon.
A lány homlokon csókolta az anyját és elhagyta a szobát. Jött a nővér és épp vele akart beszélni.
– Anyukád állapota javult, és azt hisszük, hogy túléli.
Miléna köszönetet rebegett és erőtlenül a falnak támaszkodott. Tehát mégis van remény?! Az előbbi hír megdöbbentette, de örömmel is töltötte el: Jancsi nem az édesapja! Vonzódott Sztefánhoz, bár tisztában volt vele, hogy sosem fogja feleségül venni. De legalább van egy jó barátja. Akire számíthat, akihez ragaszkodhat. Felnézett a hideg éjszakai égboltra. Hirtelen durva lökés érte, és a földön találta magát. Egy csizma villant a szeme előtt, a csattanást, ahogy fejbe rúgták, már alig hallotta. Elkábult, egy hang sem jött ki a száján. Jancsi csomagtartója kinyílt, érezte a büdös szájszagot, miközben a férfi durván felemelte és belódította. A becsapódó ajtó zaja és összetört biciklijének recsegése, ahogy áthajtottak rajta: ezek voltak az utolsó emlékei, mielőtt elvesztette az eszméletét.
Sztefán a szüleivel beszélgetett. Dárkó megpróbálta megóvni Sztefánt a szívet tépő fájdalmaktól.
– Mi a legfőbb alapelv a szociális munkában?
Sztefán bólintott.
– Tudom, tudom, de ez más. Jászminánál és Ivánnál is bevált. Dárkó megértően bólogatott, mert átlátta a helyzetet.
– Jól van, tudtam, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. Akárhogy
is, Miléna veszélyben van és segítenünk kell. De azt hiszem, jobb lenne, ha Ivánékhoz költözne.
186