Page 86 - Roma rapszódia

anyanyelvéről továbbra sem mondott le. Szerette ezt a nyelvet, még ennyi év után is beás nyelven álmodott, és amikor ritkán imádkozni próbált, akkor az anyanyelvén tette. Még verseket is írt beás nyelven, amikor a menekülttáborban volt és attól félt, hogy megtámadják őket.
Egy horvát ember háza előtt haladt el, ahol éppen valami húst grilleztek. Az illatok visszaidézték a gyermekkorát, mielőtt nevelőotthonba került volna. Eszébe jutott, hogy néhány férfi egy régi kerékpár kerekéből csinált kerti grillezőt, és a nyílt tűzön csirkét sütöttek. Az emlék mosolyt csalt az arcára.
A legnagyobb fájdalmat a húgával kapcsolatban érezte. Meg kellett volna bizonyosodnia arról, hogy van munkája, és mellé állni. Hogy is gondolhatta, hogy a gyenge lány majd magában is boldogul, s neki nincsenek kötelezettségei!?
Azon vette észre magát, hogy Mária után fáj a szíve. Nagy szüksége volt rá. Rájött azonban, hogy most egyedül kell cselekednie. Az asszonynak elmondta ugyan, hogy nevelőotthonban nőtt fel, de nem volt képes arra, hogy kimondja a rettegett szavakat: én cigány vagyok. Cigánynak lenni Horvátországban olyan volt, mint feketének lenni Amerika déli államaiban az 1950-es években. Nem is a gyűlölet volt a legfőbb ellenségük, sokkal inkább a lelkük mélyén rejtőző hit, hogy ők értéktelenek és senkinek sem kellenek.
Annak a csoportnak a tagja volt, akiket úgy hívtak, hogy „azok”. Azok a lusták, azok a koszosok, azok a mindig részegek, azok, akik nem akarnak dolgozni, azok, akiknek nem érdemes munkát adni. És sorolhatná a vádakat, melyek alapján kizárt dolog, hogy egy kicsit is embernek érezzék magukat.
Közeledett a házukhoz. Tudta, hogy az emberek köszönteni fogják, de azt is, hogy a háta mögött majd összesúgnak. A falu csak
85