Page 577 - A sírból üdvözöl

is gyűlölte a tettei miatt, ha pedig lehetett volna, szívesen meghalt volna
Daniel helyett. De hát utólag mindenki megbánja a bűneit...
Paul megdörzsölte az orrnyergét. Hiába próbált a dossziéra koncentrálni,
meg a következő lépéseken gondolkodni, a gondolatai folyton elkalandoztak.
Már órák óta az irodájában ült, de semmire sem jutott, csak szórakozottan
kopogtatta a ceruzájával az asztallapot, és elgondolkodva bámulta az előtte
heverő papírokat. Vajon Naya mit csinálhat most?
Kintről ismerős nevetés szűrődött be, úgy látszott, valakik igen jól
szórakoztak ebben a késő délutáni időben. Cipőkopogást hallott, aztán valakik
megálltak az ajtaja előtt. Erre összerezzent, és még a ceruza is kiesett a
kezéből. Egy férfi és egy nő volt az, a hangjukat ezer ember közül is kihallotta
volna. Ismerte minden egyes rezdülésüket, és minden nap megbánta, hogy
valaha is az élete részesei voltak.
Halkan kopogtak, mire Paulnak jeges borzongás futott végig a hátán. Nem,
nem akarta, hogy bejöjjenek, azt szerette volna, ha most azonnal elmennek,
ha soha többé nem jönnek vissza. Nem akarta, hogy kinyíljon az ajtó, mert
érezte, hogy abban a szent pillanatban, ahogy meglátná őket, rosszul lenne.
Már így is feltépték a régi sebeket, nem kellene még ennél is jobban
tönkretenni őt!
A kopogás megismétlődött, ő pedig egy másodpercre lehunyta a szemét.
– Szabad! – kiáltotta kissé rekedten, mire kinyílt az ajtó, és David Wolf jelent
meg. A tökéletesség megtestesítőjeként elegáns öltönyt viselt, arcán ott volt a
szokásos lenéző mosoly, most azonban Paul valami mást is észrevett rajta; a
szánalmat.
– Már megbocsáss, ha megzavartalak – kezdte, és a zsebébe csúsztatta a
kezeit –, de vendéget hoztam a számodra – fejezte be fanyarul, és ahogy
oldalra lépett, Paul végre megláthatta a nőt is.
A legutóbbi találkozásuk óta rengeteget változott, szinte rá sem lehetett
ismerni. A régen hosszú, szinte derékig érő haja most csak a válláig ért. Az arca
kissé beesett és sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek,
mintha a múlt jeleit viselné magán.
Paul néhány percig meredten bámult rá, és még levegőt venni is elfelejtett.
Istenem, olyan régen látta már! Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit,
azonban egy hang sem jött ki a torkán. Mégis mit mondhatna most, annyi év
után? Mégis mivel lehetne kifejezni mindazt, amit ebben a percben érzett?
Végül a nő törte meg a csendet:

575