Page 123 - A sírból üdvözöl

dobogott, és ahogy a hasára tette a kezét, érezte, ahogy a baba rúg egyet.
Aztán hirtelen összegörnyedt, és a járdára okádott. Fuldokolva adta ki
magából az ebédjét és az uzsonnáját, majd a kabátja ujjával megtörölte a
száját. – A kurva életbe – suttogta, ahogy az ijedtségtől dobogó szívvel
támaszkodott meg az épület falában. Forgott vele a világ, és legszívesebben
elsírta volna magát.
Nem érdekelték a fenyegetések. Gyorsan előkaparta a telefonját a
táskájából, és Robert számát tárcsázta. A vonal felbúgott. Egyszer, kétszer,
háromszor... Itt Robert Griffits. Jelenleg elfoglalt vagyok. Hagyj üzenetet,
kérlek.
– A francba, a francba, a francba! – sziszegte Naya, ahogy ismét tárcsázott. A
vonal felbúgott párszor, aztán ismét bekapcsolt az üzenetrögzítő. A következő
pillanatban aztán a kijelző villogni kezdett, és ahogy Naya meglátta,
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Robert! – suttogta remegve a telefonba. – Istenem, de jó, hogy hívtál! Hol
vagy? Itt vagyok percek óta, és...
– Olyan sokáig tartott, míg jöttél, hogy addig ideértem a parkba. Itt
várlak. – Azzal a vonal felbúgott. Naya a közeli park felé pillantott, majd
bizonytalanul, ám kissé megkönnyebbülten sietett oda. Robert ott van, és rá
vár. Csak rá vár, és akkor végre véget vethetnek ennek az egésznek...
A park sötét volt. Az utcai lámpák itt már nem világítottak olyan
erőteljesen, néhány még csak nem is égett. Az esti szellő felborzolta Naya
haját, ahogy egyre közeledett a park felé, miközben ide-oda kapkodta a fejét,
hátha meglátja valahol a szerelmét. Még mindig a hányinger kerülgette, és
nem akarta, hogy következőleg összeessen az út kellős közepén.
Legszívesebben már most Robert karjaiba vetné magát, és addig csókolná a
férfit, míg az él és lélegzik.
Naya hirtelen megpördült, ugyanis hallotta, amint egy férfihang a nevén
szólította.
– Robert? Te vagy az? – Néma csend volt erre a válasz, aztán cipődobogás
hallatszott, pont a háta mögül. Ismét megfordult, de csak egy öreg, korhadt
pad nézett vissza rá.
– Naya – súgta a fülébe az esti szellő, és Naya nem bírta tovább; hirtelen
kitört belőle a zokogás. A félelemtől és az ijedtségtől érezte, hogy mindjárt
hányni fog. Lassú léptekkel ment végig az úton, egyenesen be a park szívébe.
Robert ott lehetett a park másik felében, egy padon üldögélve várhatott rá,

121