Page 133 - A sírból üdvözöl

Valójában Naya mindig is kerülte a társaságot. Jobban szeretett egyedül
lenni, és egyedül intézni az ügyes-bajos dolgait, ám most semmit nem tudott
csinálni a fekvésen és a bámuláson kívül, éppen ezért örült volna egy kis
társaságnak, vagy éppen egy erre tévedt látogatónak. Ám Nayának senkije
sem volt, aki meglátogathatta volna őt. A szülei már meghaltak, nem volt
testvére sem, és Naya senki más családtagot nem ismert. Azt sem tudta,
vannak-e unokatestvérei, és abban sem volt teljesen biztos, hogy a szüleinek
nem-e voltak testvérei. Naya mindig is egyedül élt, amióta az apja meghalt,
barátok nélkül. Számára mindig is a szülei, pontosabban az apja volt a világ
közepe, hiszen az édesanyjára már alig emlékezett. Mintha kitörölték volna
őt nemcsak a fejéből, hanem a szívéből is. És ez rettenetesen fájt neki.
Egyedül maradt az emlékeivel, amik egyre inkább felfalták az agyát, ettől
pedig egyre elviselhetetlenebbé vált a kórházban tartózkodás.
Maga a hely is igen üresnek és kicsinek tűnt egy idő után. A fehér falak
mintha percről percre közelebb mentek volna egymáshoz, hogy
összenyomják őt, ráadásul az ágy mellett álló gépezet és infúziós állvány sem
szépített semmit a szobán. Ugyanolyan unalmas volt, mint a többi kórházi
szoba, annyi különbséggel, hogy az ágytól alig másfél méterre álló
éjjeliszekrényen ott volt Naya táskája, benne a gyógyszereivel, amikre egyre
inkább szüksége volt. A kórházban töltött idő alatt nem szedte, sőt, nem is
mert megpróbálkozni azzal, hogy bevegyen egy tablettát, ugyanis el sem
tudta képzelni, mi történne, ha dr. Morgan megtudná, hogy valójában miféle
gyógyszereket is szed a betege. Jobb, ha ez titokban marad mindenki előtt.
Így hát, Nayának muszáj volt lemondani a tablettákról, amik immár rendesen
hozzánőttek, és amiknek az elengedése egyre nehezebben ment, hiszen
minden nap szednie kellett, ha nem akart a saját, elméje alkotta csapdába
esni. Mint ahogy mindig.
Naya hosszasan felsóhajtott. Mostanában folyton csak sóhajtozott.
Lassan összecsukta a magazint, amit az egyik ápoló adott neki, hogy
valamivel elüthesse az időt, és hátradőlt az ágyban, amit dr. Morgan nemrég
megemelt egy kicsit, hogy a nőnek ne kelljen naphosszat csak feküdnie,
hanem fel is ülhet egy kicsit – már amennyire fel tud ülni, ugyanis a seb még
mindig borzasztóan fájt. A magazinról egy rég elfeledett színész arca
mosolygott rá, fehér fogai szinte már csillogtak, az arca ránctalan volt, a
szeme alatt nem húzódtak karikák, mintha nem is ember lenne, hanem

131