Page 107 - A sírból üdvözöl

többiek pedig az irányítók. Ráadásul az ijesztgetések, az autós követések...
Minden benne volt a tervben, még a baleset is, amit Robert talált ki. Robert
találta ki az egészet, mert azt akarta, hogy elveszítsem a babát, hogy ne
kelljen feleségül vennie! És benne volt mindenki. Minden egyes barátom, akit
szerettem, akivel együtt jártam általánosba és középiskolába, akivel jó
kapcsolatot ápoltam.
A pszichológus beharapta az ajkát.
– Aznap megkérdezték, hogy akarom-e látni a babámat. Igent mondtam, és a
karomba adták. Olyan óvatosan, mintha még mindig élne. Nem sírt, nem
mozgott, nem lélegzett, nem nyitotta ki a szemét, nem mosolygott rám...
Hiszen halott volt. Olyan hideg volt, és olyan kicsi! Ott volt a karomban a
gyermekem, akire annyira vágytam, akit annyira szerettem, akinek az anyja
lehettem volna, és... Nem élt. Mert elvették tőlem, mert elvettek
tőlem mindent, ami fontos volt nekem! Magamhoz szorítottam, és sírtam,
olyan hangosan és elkeseredetten, ahogy csak tudtam. Sebastian lett volna a
neve. – Naya elmosolyodott egy pillanatra, ahogy kimondta a nevet, de
azonnal el is komorult. – Teljesen összetörtem. Ahogy kikerültem a
kórházból, hirtelen mindenki kerülni kezdett, senki sem segített elviselni a
veszteséget, a gyászt. Tolószékbe kerültem bizonytalan ideig, ugyanis járni
sem voltam képes. Nem tudtam feldolgozni a veszteséget, úgy éreztem,
semminek nincs értelme, és ezért megpróbáltam öngyilkos lenni. Túl akartam
gyógyszerezni magam, de apám rajtakapott, és attól a perctől egy csepp
egyedüllétet sem hagyott. Kezelésekre jártam, különböző közösségekbe
hordozgatott, hogy elfelejtsem a történteket, hogy túltegyem magam rajta,
de nem ment. Most se megy. A mai napig nem tudok tovább lépni, mert...
most, hogy tíz év után újra látom Robertet... én... – Naya hangja elcsuklott. –
Felesége van, és gyereke... Én is lehettem volna a felesége! Nekünk is
lehetett volna gyerekünk! De ő mást választott, engem pedig teljesen
tönkretett ezzel az egész játékkal. És most, akárhányszor csak meglátom őt,
eszembe jut minden, és az a legrosszabb, hogy még tíz év után sem tudok
szabadulni ezektől az emlékektől, és olyan, mintha minden tegnap történt
volna... Ráadásul kezelem a gyerekét is, akiről annyit se tudtam, ki az apja,
egészen addig, míg meg nem láttam őt. Mintha direkt hozzám íratták volna.
Mintha a sors gúnyolódna rajtam...
Naya elhallgatott, majd beharapta az ajkát, és lehajtotta a fejét.
Nehezére esett visszafojtani a könnyeit, amik aztán végül előtörtek, és

105