Page 111 - A sírból üdvözöl

Vér

Naya a kórházban ébred, és miközben megtudja, hogy mi is történt vele
valójában, az emlékei a Játékról hűen kísértik őt.
„Miért?”

Nayának nem volt sok emléke az édesanyjáról.
Nem emlékezett az arcára, a hangjára, az alakjára, csupán az érintésére és a
mérhetetlenül nagy szeretetére. Négyéves volt, amikor az édesanyja
szívrohamban elhalálozott, ő pedig félárva lett, és az apja nevelte. Olykor,
mikor éjszaka rémálmok gyötörték, az apja leült az ágyára, maga elé meredt,
és hosszakat sóhajtozva mesélt Naya édesanyjáról. Elmesélte, hogy milyen
gyönyörű nő is volt, hogy folyton kacagott, és a nevetése mindent felülmúlt.
Mesélt az arcáról, a szeméről, a puha ujjairól és kezéről, és Naya ilyenkor
mindig mosolygott, ahogy próbálta elképzelni az édesanyját, hiszen fotó sem
volt róla. Az apja elégetett és megsemmisített mindent, ami egykor a
feleségéé volt, hogy soha többé ne kelljen a személyes holmijaira nézzen,
amik minduntalan felébresztették a lelkében a gyászt.
Naya apja pedig felejteni akart, és a lányát is erre tanította, noha Naya
nem szeretett felejteni. Ő emlékezni akart, ám hiába kutatott az elméjében,
hiába próbált felidézni bármilyen emléket az édesanyjáról, semmire se ment.
Csak szürkeség és feketeség fogadta az elméjének ezen részén. Aztán egy idő
után abbahagyta a kutatást az emlékei között, és többet sosem gondolt az
édesanyjára. Azon az állásponton maradt, hogy a halottakat jobb hagyni,
hogy békében nyugodjanak.
Ám amióta Naya babát várt, minden nap eszébe jutott az édesanyja.
Kíváncsi volt, hogy ő is ennyire várta-e a kislánya születését, mint most ő a
fiát, vagy hogy az anyja is annyira szerette-e a lányát, mint ő most a kisfiát.
Ám nem mert többet kérdezősködni, hiszen az apja egyre idegesebb lett
ezektől a kérdésektől. Így inkább Naya megmaradt az emlékeivel és a
könnyeivel, miközben legbelül, a lelkének egy része, amit eddig az édesanyja
gondolata tartott életben, sorvadni kezdett.

109