Page 142 - A sírból üdvözöl

– Csak, mert... eddig még nem igazán járt be.
– Dolgom volt – vágta rá a férfi, majd pár másodperc habozás után
hozzátette: – Felelősséget érzek maga miatt, ugyanis miattam van itt, és
aggódtam. Látni akartam, hogy valóban jobban van-e.
Naya elpirult.
– Miért érez felelősséget, ha egyszer nem is ismer? Ráadásul nem a maga
hibája volt, hogy...
– Hogy? Hogy meglőtték, és szinte elvérzett? – vágott közbe a nyomozó.
– De igen. Az én hibám volt. Nekem kellett volna megvédenem magát, de
képtelen voltam rá.
A pszichológus lesütötte a szemét.
– De mégis megmentett. Immár másodszorra. Elvégre, nem hagyta, hogy
elvérezzek.
Paul Cooper megrántotta a vállát, de nem szólt semmit, csak hosszasan
felsóhajtott, és körülnézett a szobában. Szemügyre vette az infúziós állványt,
az éjjeliszekrényt a táskával együtt, valamint az ágy mellett álló gépet, ami
most szerencsére nem csipogott.
– Nem lehet valami kellemes itt – állapította meg.
– Valóban nem az. Gyűlölöm a kórházakat.
– Azt hiszem, meg tudom érteni. Nekem sincsenek kedves emlékeim
róluk.
– Miért? – érdeklődött a nő.
– Jobb, ha most erről nem beszélünk...
– Én is elmondtam, mi történt velem.
– Az más – mondta élesen nyomozó. – És jobb, ha ezt a beszélgetést itt
és most lezárjuk. Amúgy sem azért jöttem, hogy ezt megvitassuk.
Naya beharapta az ajkát. Érezte, hogy ezzel most sikeresen
felidegesítette a nyomozót, és jobbnak látta, ha gyorsan eltereli a témát,
mielőtt a férfi fogná magát és itt hagyná.
– Tud még valamit a bérgyilkosokról?
Paul Cooper elhúzta a száját.
– Nem én kaptam meg az ügyet, így nem tudok többet, mint amennyit
elmondtam a múltkor. Letartóztattuk őket, a megbízójuk azonban sikeresen
lelécelt.

140