Page 162 - A sírból üdvözöl

– Nem, nem, semmi gond – rázta meg a fejét Naya. Kivételesen örült,
hogy valaki a társaságát kereste, pedig sokkal jobban szeretett egyedül lenni,
és a magányában keresni a boldogságát, ha már lehet ilyet. – Jöjjön be.
– Nem akarok zavarni – vágta rá azonnal Samantha. – Mondhat nemet
is, ha gondolja, de ha mégsem, akkor inkább egy társasági helyre mennék, ha
ez nem baj.
Naya hosszasan nézte a nő arcát, majd végül megadóan bólintott.
Legszívesebben nemet mondott volna, hiszen semmi kedve nem volt
kimozdulni a házból, ám borzasztóan kíváncsi volt, mi lehet az a nagyon
fontos dolog, amiért Samantha Cooper képes volt idejönni. És a kíváncsiság
volt az, ami leggyakrabban hajtotta őt.
Megadóan bólintott az ajánlatra.
– Csak nem tudok hosszasan gyalogolni. Még mindig nem vagyok jól.
– Ó, hát persze, megértem. De ezen könnyen segíthetünk. – Samantha
előhúzta a zsebéből a kocsikulcsát. – Indulhatunk?

* * *

Naya nem volt társasági ember; nem járt sem társaságba, nem volt
baráti köre, akikkel kávézókba, vagy ide-oda elmenjenek szórakozás gyanánt,
így minden ilyentől sokkal távolabb állt.
Ám ebben a kávézóban, amit Samantha választott a beszélgetésre, többet
járt, mint életében bármelyik helyen – az otthonát és a munkahelyét
leszámítva. Az apja ugyanis mindig idehozta őt a balesete után, hogy
megbeszéljenek bizonyos dolgokat, vagy inkább csak csendben üljenek, és
békében kortyolgassák a megrendelt italokat. Gyere, igyunk valamit, ami
elfelejteti velünk a fájdalmunkat. Habár nem hiszem, hogy képes lennék egy
korty whiskytől mindent elfelejteni. James Narroway mindig ezt mondta,
miközben a kocsikulcsát szorongatva bekopogott Naya szobájába. Ő pedig –
még akkor is, ha egyáltalán nem volt sem ereje, sem kedve hozzá – , mindig
engedelmeskedett, hiszen tudta, hogy ez egy parancs volt, nem pedig egy
kérés.
A kávézó viszonylag csendes hely volt, annak ellenére, hogy sokkal több
vendég volt, mint amikor Naya utoljára járt itt. Ezek szerint a hely kezdett

160