Page 227 - A sírból üdvözöl

össze-vissza cikázott a fejében, aztán egyszer csak... elsorvadt az egész.
Mintha nem is lettek volna. Helyettük pedig nem maradt más, csak az
álmosan ásítozó űr, ami olyannyira hatalmas volt, hogy elnyelt minden mást,
ami valaha Nayát éltette.
– Nézd, Naya... ezt... nem szabadott volna elmondanunk – kezdte Zac.
Időközben ő is felállt, és Sidony hátára tette a kezét. – De nem bírta sem
Sidony, sem pedig én... Jogod volt tudni az igazságot. Jogod van ezután...
gyűlölni minket. És tudom, hogy ezt nem zárhatjuk le egy sajnálommal, meg
egy részvétemmel, de szeretném, ha tudnád, hogy megbántuk. Már mindent
megbántunk, és nincs mentség arra, amit tettünk.
Sidony beharapta az ajkát. Hozzá akart érni Naya karjához, de az
elkapta a kezét.
– Tűnjetek innen – szólalt meg hosszas hallgatás után.
– Naya...
– Azt mondtam, hogy tűnjetek innen! – kiáltott fel hirtelen, mire Sidony
összerezzent, és hátrált pár lépést. – Menjetek már! – Naya egész testében
remegett a dühtől. Gyűlölködve és undorodva nézett Zacre és Sidonyra. Soha
többé nem akarta látni őket.
– Gyere, menjünk – súgta Zac, majd megfogta a barátnője kezét, és
húzni kezdte az ajtó felé.
– Naya, kérlek... – suttogta könnyek között Sidony.
ű – Tűnjetek el! – sikoltotta sokkal hangosabban Naya, de a hangja elfúlt,
és zokogni kezdett. – Tűnjetek... el...

225