Page 228 - A sírból üdvözöl

Álarc és gyanú

Samantha érdekes dologra bukkan, valamint megtudhatunk még egyet s
mást a Játékról és a kitalálóiról.
„Itt már régóta nincs béke, és talán soha nem is lesz. Ez egy romlott világ,
hozzá kellene szokj, hogy mi olyan igazságot szolgáltatunk, amit sokan
hazugságnak is neveznek."

Paul Cooper gyűlölte a rendőrség épületét.
Egy mocskos, bűnökkel és elhallgatott igazságokkal teli helynek érezte, habár
egy kívülállónak sosem tűnt fel, mekkora harcok is folytak a színfalak mögött.
Egy olyan, aki nem ismerte ezt a helyet, sosem tapasztalhatta meg, milyen
érzés az olyan igazságok helyszínére lépni, amely tele van hazugságokkal.
Igazsággal takart hazugságokkal.
Paul tudta. Tudta, ismerte, érezte ezeket a dolgokat, de sosem törődött
velük. Nem szolgáltathatott igazságot még itt is, elég dolga volt neki így is,
ráadásul nem akart belekeveredni a hatalomért folyó harcokba. Nem akart
David Wolf egyik bábja lenni – volt neki éppen elég. Ám akármennyire is
viszolygott, mikor megállt az ajtó előtt; emelt fővel lépett be. Olyan vagy,
mint az apád. Mr. Harrison mindig ezt mondta neki, és Paul ilyenkor látta,
amikor Samantha fogcsikorgatva fordul el, és ökölbe szorítja a kezét.
Mindketten hasonlítottak egy kicsit Edward Cooperre, ám Paul egy kicsivel
jobban, mint a húga, annak ellenére, hogy míg az utóbbi egyenesen rajongott
az édesapjukért, ő gyűlölte.
Gyűlölte, mert Edward Cooper egy senkiházi volt, akinek annál több
haszna nem akadt, mintsem megcsinált két gyereket, és megoldani pár
nagyobb, zűrösebb ügyet, amik miatt híressé vált. A fia szemében azonban
már nem volt az a hős, mint akinek mindenki ismerte.
A fia szemében egy hatalmas nulla volt, egy senki, aki folyton csak
bohóckodott a kamerák előtt, aki élvezett egy pisztollyal rohangálni a
zsebében, és aki minden egyes lehetőséget kimerített, hogy megcsalhassa a
feleségét, és tönkretegye ezáltal a családi békét.

226