Page 254 - A sírból üdvözöl

folyadékban valamik alig észrevehetően ide-oda mozognak. Kissé közelebb
hajolva vette csak észre az apró, gilisztaszerű lényeket, amik össze-vissza
tekergőztek. Ismét elkapta a hányinger. Sikoltani akart, de a hang a torkán
akadt, és úgy érezte, mindjárt megfullad. Vért köhögött fel, és köpött a
padlóra, ám ez már sokkal sötétebb volt, már-már feketének tűnt. Szorosan
lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia azokat az undorító lényeket, amik
egyre csak feléje közeledtek, és a kezére is felmásztak.
– Ne! – nyögte elhaló hangon, és érezte, amint azok a valamik
belemásznak a bőrébe, a húsát kezdik falni. Újabb adag fémes ízű folyadékkal
telt meg a szája, ám ekkor éles kopogás rázta meg a ház csendjét, mire Naya
azonnal magához tért.
Hirtelen kapta fel a fejét, és zavartan pislogott párat, hogy kitisztuljon a
látása. Az ajka vérzett, ahogy odanyúlt a szájához. Zavartan fordult meg, és
nézett körül a konyhában, ám semmi változást nem észlelt rajta. A padló
fényes volt és tiszta – mint mindig. Ő pedig még mindig a pult mellett állt,
elködösült elmével.
Olyan szorosan markolta a kávéval teli bögréjét, hogy a keze megremegett,
amint tudatosult benne, hogy képzelődött. Azok az átkozott gyógyszerek!
Mostanában folyton elfelejti beszedni őket... Pontosabban az egyiket. A
másikat rendszeresen szedi, emiatt pedig tessék, ismét hallucinált!
A kopogás ismét felhangzott, mire összerezzent. Ezt az egyet talán
mégsem képzelte. Lenyalta az ajkáról a vért, és mezítláb tipegett az ajtóhoz.
Nem volt kedve vendéget fogadni, sőt, semmihez sem volt kedve.
Idegesítette már, hogy mostanában folyton zaklatják őt. Régen jobb volt,
mikor senki sem kopogott be hozzá, így mindig csend és béke borult a házra.
Most – pontosabban azóta, hogy belekezdett ebbe az egész szarságba –
pedig egyre többször törik meg ez a csend és béke, ami egyre jobban kezdte
idegesíteni. Ám most elhatározta, akárki is áll az ajtóban, habozás nélkül
elküldi a fenébe.
Óvatosan nyomta le a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Amint meglátta, ki
áll az ajtóban, százszor megbánta, amiért nem fordított némi időt a
megjelenésére, ráadásul az előbbi elhatározása is romokba dőlt.
Paul Cooper ugyanis összevonta a szemöldökét, ahogy meglátta Nayát, ám a
szeme furcsán csillogott.
– Látom, nem a legjobbkor érkeztem – mondta, de az ajka gonosz
vigyorra húzódott, ám a mosoly olyan gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent.

252