Page 269 - A sírból üdvözöl

mikor egymás szemébe néztek; aztán Zac alig észrevehetően jelezte, hogy ő
majd elintézi a dolgot, és ne szólaljon meg többször.
– Á, Sidony, én is örülök neked – mondta James, a mosolya pedig még
mindig ridegséget tükrözött. – Nocsak, talán megzavartam valamit? –
kérdezte aztán, és felváltva nézett a párra.
– Miben segíthetek? – felelte Zac. A hangja élesen csengett, mire Sidony
lopva lépett egyet hátra. Legszívesebben sarkon fordult volna, hogy
elrohanjon. Az ijedtségtől vadul kezdett dobogni a szíve, a keze pedig
tudatlanul indult a hasa felé, hogy aztán finoman rásimuljon.
James nem hagyta figyelmenkívül a mozdulatott, és kaján vigyor
telepedett az arcára, ahogy lassan Zac felé fordult.
– Csukd le a szemed, szépségem – szólt hátra a válla fölött a nőnek –, ez nem
lesz szép látvány.
Olyan hirtelen mozdult, hogy egyikük sem tudta felfogni a történteket,
és már James ökle eltalálta Zac arcát. A férfi orra megreccsent, és egy ordítás
közepette hátraesett, amint James kisodorta a lábait alóla. A feje hangosan
koppant a padlón, és az orrából felspriccelő vérből bőven jutott mindenhová.
Sidony sikított; olyan hangosan, mint még soha. Remélte, hogy valaki
meghallja a kétségbeesett sikolyát, ám a következő pillanatban, ahogy James
ökle az ő száját találta el, elhallgatott. Az ajka felhasadt, és a vér őrült
tempóban kezdett lecsorogni az állán. Sziszegve vette a levegőt, ahogy az
ajkára tapasztott kézzel pislogott fel az előtte álló James Narrowayre, és
érezte, ahogy a lábai felmondják a szolgálatot. A férfi könnyedén kapta el a
derekát, és vonta a fejét a mellkasára.
– Ne bántson, kérem... ne bántson – könyörgött halkan, miközben
szakadozva vette a levegőt. – Kérem... ne bántsa Zacet...
James megsimogatta Sidony szőke haját, majd az álla alá nyúlt, és
felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Aztán a füléhez hajolt, és ez
suttogta:
– Nyugodj meg, szívem. Csak azt kapjátok, amit megérdemeltek.

267