Page 293 - A sírból üdvözöl

minden alkalommal észrevette, hogy a férfi szemöldöke kissé megemelkedik,
ahányszor végigmérte őt a fekete ruhájában.
Az alagsorba érkezve Naya megborzongott a hidegtől. Megdörzsölte a
hűvös levegőtől libabőrössé vált karját, és magát szidta a ruhájáért, amit erre
az alkalomra vett fel. Ha tudta volna, mi vár rá, kicsit másképp tekintett volna
a helyzetre minden szempontból. Egy hosszú folyosón mentek végig, majd
megálltak egy kopott barna ajtó előtt. Leheletük apró szikrákként emelkedtek
az alacsony mennyezet felé, és szertefoszlottak. A csend és a feszültség
túlságosan zavarta Nayát; az ajkát harapdálva pillantott Paulra, aki sietve
elkapta a tekintetét, palástolva, hogy az elmúlt másodpercekben valójában őt
bámulta.
– Most mi lesz? – Suttogása már-már kiáltásnak hatott a néma csendben.
– Várunk a Nagyhatalomra. Mindjárt itt lesz, nem szokása a késés –
válaszolta a nyomozó, és az órájára nézett. Aztán az ajkán gunyoros mosoly
jelent meg, majd odahajolt hozzá, hogy a fülébe suttoghasson: – Ha nem
tetszene ez a ruha, talán megrónám érte, amiért így kiöltözött. De így is van
pár kifogásom; túlságosan hosszú a szoknyája. A térdig érő már nem divat.
Naya megborzongott, ahogy a férfi lehelete megcsiklandozta a nyakát,
és érezte, hogy kezd elvörösödni. A fogát csikorgatva sütötte le a szemét, ám
a következő pillanatban léptek zaja ütötte meg a fülét.
A folyosó végén három ember jelent meg; egy az élen, kettő mögötte;
magabiztos lépteik hangját visszaverték a hűvös betonfalak. Mindhárman
fekete öltönyt viseltek, és ahogy egyre közelebb értek, Naya rájött, hogy az
élen haladó magas, barna hajú, furcsán csillogó szemű férfi maga David Wolf,
akit sokan Nagyhatalomként emlegettek.
Pontosan olyan volt, ahogy a nő is elképzelte. Jóképű volt, szikár, és olyan
tekintettel méregette őket, mintha az alattvalóit szemlélte volna.
Amint találkozott a tekintetük, Wolf arcán elégedett vigyor jelent meg.
– Nocsak, valaki milyen gyönyörűen néz ki.
Paul védekezésképpen elé állt, és eltakarta a testével Nayát.
– Úgy volt, egyedül jössz – mondta megrovóan.
– Nem kockáztattam meg, hogy bejövök ide, te pedig gyáván kioltod az
életemet. Nem bízom benned, Cooper, hiába is akarod. Ő a barátnőd? Igazán
bemutathatnád nekem, nem kell udvariatlankodnod. Mi a neved,
szépségem?

291