Page 302 - A sírból üdvözöl
P. 302

– Csakhogy van itt néhány probléma; nincs nálam az Alvóé, és nem is
        tudom, ki lehet az, aki szerint mégis a tulajdonomban áll.
             Paul erre közelebb lépett, Naya pedig meglepetten simult a falhoz. A
        nyomozó eddig mindig kerülte a testi közelséget. Szinte egyszer sem
        érintette meg őt, vagy lépett ennyire közel hozzá; olyan volt, mint aki nem
        tűrte az embereket a maga szférájában, az érintésektől is irtózott. Ám most
        mégis megragadta a csuklóját, és megszorította. A keze jéghideg volt, a
        körmei kíméletlenül vájtak a finom bőrbe.
        – Hacsak tényleg nincs magánál – sziszegte egyre közelebb hajolva.
             – Nem hazudok – szisszent fel a fájdalomra a nő, ám a szorítás egyre
        erősebbé vált. – Ez fáj! Eresszen el!
             – Nézzen a szemembe, és úgy mondja az igazat! Hallani akarom a
        színtiszta igazat!
             A nő felpillantott, és egyenesen a szemébe nézett. A könnyei is
        kicsordultak, annyira fájt már a karja, és a kézfeje kezdett egyre jobban
        ellilulni, habár a nyomozó talán ezt észre sem vette.
        – Nincs nálam a Kulcs – suttogta őszintén. – Esküszöm!
             Az utolsó szóra Paul elengedte a csuklóját, és sietve hátrált két lépést.
        Ujjainak nyoma még mindig látszott, és ahol a körmei a bőrbe vájtak, apró
        véraláfutások jelentek meg. Naya a fogát csikorgatva súrolta meg a fájó
        pontokat, és a háta mögé rejtette a karját.
        A nyomozó összevonta a szemöldökét, és látva a nő fájdalomtól eltorzult
        arcát, felsóhajtott.
        – Nem akartam bántani, sajnálom.
             – Most hisz már nekem, vagy sem?
             Erre nem kapott azonnal választ, csupán hosszú csend borult a kis
        előszobára. A fekete szövetkabátok egymáshoz simulva lógtak a fogason, a
        mellette levő tükör mindkettejük arcát visszatükrözte. A cipők rendezett
        sorokban álltak a fogas alatt, arra várva, hogy végre használatba vonják őket.
        – Hát persze, hogy nem – sóhajtotta még mindig a csuklóját dörzsölgetve a
        háta mögött.
             – Nem mondtam, hogy nem hiszek – vágta rá sietve a férfi.
             – A hallgatás csendes beleegyezést jelent, tudja? Az apám mindig ezt
        mondta nekem, valahányszor nem válaszoltam a kérdéseire.
             – Az apja sok mindent mondott magának ezek szerint.


        300
   297   298   299   300   301   302   303   304   305   306   307