Page 305 - A sírból üdvözöl

Erre a nyomozó arcizma megrándult.
– Helyes – bólintott. – Akkor talán kezdhetné is, mielőtt meggondolnám
magam, és egyszerűen elsétálnék.
Naya erre halványan elmosolyodott, és továbbra is a falnak dőlve egy
kissé előrébb hajolt, éppen annyira, hogy a férfinak szabad betekintése
legyen a dekoltázsába. Figyelte, amint Paul szemöldöke megemelkedik, és a
tekintete akaratlanul is lefele kalandozik, majd elidőzik ott egy kis ideig.
– Ahhoz túl kíváncsi, hogy szó nélkül elmenjen – mondta halkan, és
visszafojtotta a mosolyát, majd ellökte magát a faltól, és a konyha felé indult.
Ideje játszani.

* * *

James hosszasan bámulta a lánya sovány, sápadt arcát.
Már aggasztották őt a szeme alatt húzódó karikák is, amit az álmatlanság és
a szenvedés húzott oda. Nem bírt már ránézni, ugyanis akárhányszor
találkozott a tekintetük, nem látott benne mást, csak mérhetetlen
szomorúságot és fájdalmat.
Tudta, hogy a lánya a földi pokolban szenved, ám Sebastian elvesztése neki is
éppolyan fájdalmat okozott, mint a lányának. Még neki sem sikerült
feldolgozni azt, ami történt; egy vérbeli Narroway meghalt. Ez volt a
leghatalmasabb képtelenség, amire James csak gondolni mert. A Narrowayek
ősidőktől fogva túlélők voltak. Senki keze által nem haltak meg, nem okozott
nekik gondot semmiféle földi mocsok, mindig, mindent túléltek, hogy aztán
az életük végén, mikor elérkezik az a bizonyos idő, akkor tudják, mikor kell
abbahagyni. Mert ők mindig tudták, mikor van valaminek vége, így az életnek
is véget vetettek. Tény, hogy bátrak voltak; senki mástól nem féltek, csak
önmaguktól. Akármilyen merészek és vakmerőek, erősek és bosszúállók
voltak, a Narrowayek hosszú generációk óta a saját kezük által haltak meg.
Hagyomány volt ez, olyan régi, hogy szinte már megszokássá vált, és a
tudatukba is beleépült.
Jamest mindig is arra nevelték, hogy büszke legyen arra, aki. Emelt fővel
járjon, és élete végén a saját keze által haljon meg, hiszen a Narrowayek túl
büszkék voltak ahhoz, hogy megengedjék maguknak azt, hogy valami,

303