Page 360 - A sírból üdvözöl

– Hát persze, nem érsz rá... Mint ahogy senki más mostanában. Csak
gondoltam, jó volna beszélgetni egy kicsit, mint amikor minden... rendben
volt mindenkivel.
Naya dühös volt, ez pedig tisztán hallatszott a szavaiból. Brian térde
pedig egyre jobban reszketett. Gyanú, gyanú, gyanú...
– Nooos, ha gondolod... akár összefuthatunk most is. Örülnék, ha tudnánk
találkozni – hebegte Brian.
Ahogy kilépett a házból, érezte, hogy talán ez lesz az utolsó napja. De azért
remélte, hogy nem szalad egyenesen a halál karjaiba. És mint mindig, most is
hatalmasat tévedett.

* * *

– Ne nyúlj hozzá! – James hangjára Naya összerezzent, és elkapta a
kezét, mire kis híján leverte a porcelánfigurát. – Nem hagyhatsz nyomot sehol
sem, ezt jól jegyezd meg!
– Ne haragudj. – Naya hátragurította magát a polctól, majd figyelte,
amint az apja a zsebébe csúsztat egy szikét.
James magas, szikár ember volt. Ápolt külseje, széles válla, sötét szemei és
merev arckifejezése meglehetősen tisztelettudó külsőt kölcsönzött neki. Már
a megjelenésében látni lehetett, hogy nem akármilyen ember. Meglehetősen
jóképű volt; egyetlen szavával képes volt bármelyik nőt levenni a lábáról, és
látszólag szórakoztatta is a helyzet, hogy bárhová megy, mindig hatalmas
figyelemnek örvendhet.
Naya imádta őt. Imádta a gyönyörű arcát, a mosolyát, a szemét,
mindenét, hiszen tudta, hogy ez a férfi csakis az övé, senki másé. Ő az
édesapja, a családja, a mindene, aki bármit megtenne a lányáért. Naya
imádta azt is, hogy rá hasonlított; neki is ugyanolyan volt az álla, az arca
tökéletes mása volt az apjáénak és még a szemük és a hajuk színe is talált.
Mintha az édesanyja vonásaiból semmit sem örökölt volna... Az apja gyakran
mondogatta is: olyan vagy, mint én, csak kicsibe és lányba.
Azonban egy valamit nem örökölt; James szeme fölötti heget. A férfinek
ugyanis egy heg húzódott egészen a halántékáig. Naya gyakran kérdezte tőle
még régen, hogy az mitől van, ám az apja mindig ugyanazt válaszolta: ez egy

358