Page 403 - A sírból üdvözöl

Mikor változtál ennyire meg? Tudod nagyon jól, hogy a húgodnak most van a
legnagyobb szüksége, de te eltolod magadtól. Ahogy mindig is eltoltál
magadtól mindenkit, amióta a lányod meghalt. Samantha pedig hozzád
képest jobban viseli Daniel halálát, de most...
– Az nemcsak a húgomat érintette rosszul – vágott közbe Paul. Még
mindig élénken élt az emlékezetében az a bizonyos éjszaka. – Mindenki
másnak is, aki ismerte őt, ugyanúgy fáj Daniel halála.
– Samanthának viszont többet jelentett, elvégre a jegyese volt, és...
– Nem kell emlékeztetned, ki volt Daniel! – Paul nagy robajjal az asztalra
csapott, és dühösen rámeredt a barátjára, akinek az arca teljesen
elfehéredett. – Tisztában vagyok vele!
Stewart erre csak összepréselte az ajkait.
– Néha elgondolkodom azon, mikor is váltál ilyen önzővé. Te elvesztetted a
lányodat, és elvárod, hogy ezt mindenki megértse, mint ahogy azt is, hogy a
tönkrement házasságod is közrejátszott ahhoz, hogy drasztikusan
megváltoztál. Samanthának viszont nemrég halt meg a jegyese, és
hamarosan elveszít téged is, de te csak szarsz a világra. Szarsz rám is, és
mindenki másra...
Paul elfordította a fejét. Fájtak a szívébe fúródó nyilak, amelyek
valósággal csöpögtek az igazságtól. Vissza akart szólni, rá akart kiabálni,
üvölteni, hogy nem igaz, a falhoz akarta vágni a férfit, de ehelyett csak halkan
ennyit mondott:
– Te ezt nem értheted.
– Hát persze. – Stewart grimaszolt egyet, és leugrott a székről. – Sosem
érthetek semmit. Vajon miért? Mert sosem magyarázol meg semmit sem.
– Mit kellene megmagyaráznom?! – fortyant fel erre a nyomozó is. –
Hogy sietnem kell, vagy lejár az időm? Hogy itt kell hagynom mindenkit, akit
szeretek? Hogy itt kell hagynom Samanthát, aki végig kell majd nézze, ahogy
lassan, de biztosan örökre eltűnök az életéből, mint ahogy mindenki más is?!
Mit vársz, mi a francot mondjak neked?! Nem tudok megmagyarázni semmit
sem, mert nincs mit! El sem tudod képzelni... és azt is kívánom, hogy soha ne
kelljen elképzelned, mekkora teher ez számomra! Hogy milyen olyannak
lenni, mint amilyen most vagyok! – Stewart hallgatott egy ideig, majd
hosszasan felsóhajtott, és csalódottan megrázta a fejét.

401