Page 408 - A sírból üdvözöl

mindenki lelke bűzlik a bűntől, és ahol embernek nevezik magukat azok,
akikben egy cseppnyi emberség sincs.
Naya ökölbe szorította a kezét. Gyűlölt már mindent és mindenkit.
Borzasztóan egyedül érezte magát, hiszen amióta az apja meghalt, senkije
sem maradt, akihez egy cseppnyi érzelem is fűzte. Nem maradt más benne,
csak szomorúság, fájdalom és gyász, az örök hármas, akik mindenhová
elkísérték, és akik nap, mint nap emlékeztették arra, hogy mije lehetne, és
mit vesztett el.
Ez pedig elviselhetetlen volt számára, olyannyira, hogy szinte másra sem
tudott gondolni, csak a múltjára, ami felemésztette a lelkét is. Mert a múlt
mindig is ilyen volt. Emésztette az embert kívül-belül, marcangolta a lelkét,
elemekre szedte mindazt, ami megmaradt belőle, és felfalta a jövőjét. Múlt
nélkül nincs jövő. Jövő nélkül nincs múlt. Jelen nélkül pedig egyik se
létezne. James mindig ezt mondta, Naya pedig igazat adott neki, miközben
fogalma sem volt, mint kellene tegyenek azok, akiknek se jelenük, se múltjuk,
se jövőjük nincs. Akiket már felemésztett a fájdalom.
Naya felsóhajtott. Leejtette a kötést a földre, és előremászott a
volánhoz. Az autó azonnal beindult, ahogy elfordította a kulcsot. Nem tudta,
miért hajtott rá a főútra, és miért indult a temető felé, de egy valamit érzett:
hogy hazudnak neki.

* * *

Samantha megborzongott, ahogy belépett a temetőbe.
Gyűlölte ezt a helyet. A holtak birodalma mindig is taszította őt, mint ahogy
minden élőt, hiszen ki érezné otthon magát egy ilyen helyen?
A ravatalozóban sötétség uralkodott, a sövény mentén azonban alig tíz
méterenként volt egy halványan világító lámpa.
Samantha tudta, hogy a temetőt esténkét bezárják, és senkit nem engednek
be. Ők, négyen mégis kivételt képeztek, hiszen engedélyük volt rá, éppen
ezért, mikor a sírásó fütyörészve kinyitotta a vaskaput, majd utánuk be is
csukta, Samanthában eluralkodott a félelem. Pedig ő soha sem félt.

406