Page 411 - A sírból üdvözöl

Samantha mindig ott volt neki, amikor neki szüksége volt rá. És amikor
fordult a kocka, mikor neki kellett volna ott lennie a testvére mellett, nem
tette meg. Nem tett semmit sem, amivel átvezette volna Samanthát a
gyászon, amivel kisegítette volna a mély gödörből... Ehelyett ő maga tolta a
mélységbe. Ő maga volt az, aki tönkretette a húga életét, még akkor is, ha a
nő ezt mindig tagadta. Daniel neve azonban belevésődött a szívébe Anne és
Sherry mellé, és mintegy harmadik keresztként hordozta magával ezeket a
súlyokat nap, mint nap.
Paul azonban tudott, amit tudott. Tudta, érezte, hogy azon az estén nem
kellett volna felhívnia Danielt, hogy nem kellett volna autóba ülniük, és
elhajtaniuk a Charles Streetre. Ha hallgatott volna a megérzésére, Daniel nem
halt volna meg. Élne, boldog lenne, összeházasodott volna Samanthával, és
talán már a gyerekük is megszületett volna. De nem. Daniel Saway meghalt
azon az estén, Paul pedig arra sem volt képes, hogy tolmácsolja barátja
utolsó szavait a húgának. Még mindig, ahányszor csak behunyta a szemét,
Daniel arcát látta maga előtt, amint hörögve elsuttogja a szavakat, és egy
hosszú sóhajjal kileheli a lelkét. A legfájdalmasabb emlékei közé tartozott –
és gyűlölte.
És most, hogy itt álltak éjnek idején a temetőbe, egymásba
kapaszkodva, Daniel miatt keseregve, Paul borzasztóan elszégyellte magát.
Nem férfihoz méltóan viselkedett, és cserben hagyta a húgát. Ez a gondolat
pedig ólomsúlyként nehezedett a szívére. Úgy érezte, soha, de soha nem
tudja majd bepótolni mindazt, amit elhalasztott, ezt pedig nem fogja tudni
megbocsátani magának.
Egyre erősebben szorította Samanthát. Érezte, hogy ketté tudná törni,
összeroppantaná a csontjait, ha még erősebben ölelné, azonban nem akarta
bántani. Nem akart még ennél nagyobb fájdalmat okozni neki.
– Samantha. – Nagyon halkan és gyengéden lehelte a fülébe a nevét, majd
eltolta magától. – Nézz rám, kérlek.
A nő ránézett, ám a könnyeitől alig látott valamit. Paul két kézbe fogta
az arcát, és mélyen a szemébe nézett.
– A veszteség fájdalommal jár, mindig is azzal járt – suttogta, és
hüvelykujjával letörölte az egyik legördülő könnycseppet. – Aki sohasem
veszített el semmit, az sohasem tudja meg, mi az igazi fájdalom. És mi ketten,
sajnos, nagyon is jól tudjuk ezt... Tudom... Tudom, hogy borzalmas testvér
vagyok, hogy miattam halt meg az, akit a legjobban szerettél ezen a világon,

409