Page 416 - A sírból üdvözöl

Naya magára maradt az egyik márványlap mögött, és némán meredt a
sírra.
Halálos csend telepedett a helyre, ahogy a kövek csikorgása abbamaradt. A
sötétség fojtogató ködként ölelte körbe. Az ösvényt szegélyező, halványan
világító égők lassan hunytak ki, távolról a vaskapu csattanása vert
visszhangot a sírkövek között.
Naya sietve megfordult, azonban semmit sem látott; sem a kaput, sem a
sírokat, sem pedig az azokat körbevevő fákat. Még a szél is elhallgatott, és a
nő azon kapta magát, hogy vadul zihál. A mellkasa gyorsan emelkedett fel és
le, úgy érezte, mindjárt megfullad a tömény sötétségtől.
Érezte... Teljességgel biztos volt benne, hogy nincs egyedül, és hogy
valaki figyeli. Hogy valaki, vagy esetleg valami ott van a háta mögött, és csakis
arra vár, hogy lecsaphasson rá. Vagy talán a hely kelt ilyen érzetet benne?
Ismét megfordult. A kövek megcsikordultak a talpa alatt, és hang egy
másodpercre felhasította a néma csendet. Ide-oda kapkodta a fejét, hátha
megpillantja a távoli utcák világítását, azonban az orráig is alig látott. A
közelebb levő sírok körvonalai is csak alig-alig rajzolódtak ki.
– Naya – lehelte egy halk hang, elnyújtva az utolsó szótagot. A nő hirtelen
összerezzent, és beharapta az ajkát, hogy ne sikoltson fel. Hátrált pár lépést.
– Itt... vagyok – folytatta a hang, és Naya alig hallhatóan felnyüszített. Nem,
nem, nem! Ez csak képzelgés, ez csak az agyának szüleménye, nincs itt senki!
Már hogyan is lenne? Hiszen ez egy temető, a holtak világa... Csak
hallucináció a gyógyszerei miatt, csak a szél játszik a hangokkal... és mindjárt
visszagyúlnak a lámpák, és... A lámpák. Naya a táskájához kapott, és a
telefonja után kezdett kutatni.
– Naya – súgta újra a halk gyermekhang. – Sosem... felejtem el... –
Amint Naya kezébe akadt a telefon, sietve kihúzta, majd bekapcsolta a
kijelzőt. Ahogy a fény felgyúlt, zöld szempár villant fel a sötétben. – Soha! –
sziszegte.
Naya sikoltott. Hátratántorodott, azonban valami teljesen fura érzés
kerítette hatalmába. Egy pillanatra azt sem tudta, hol van, csak érezte, hogy
valami ellöki őt magától. A telefon kiesett a kezéből, a földnek csapódott,
mire a fény azonnal kialudt, ő pedig esetlenül csapódott a kikövezett
ösvényre, és a tüdejéből minden levegő kipréselődött.
A sötétség ismét rávetette magát, marcangolta, húzta, tépte, képtelen volt
megszabadulni tőle. Egy pillanatig levegő után kapkodott, majd remegve

414