Page 417 - A sírból üdvözöl

szorította magához a táskáját, miközben másik kezével a telefonja után
tapogatózott. Azonban az a valaki rálépett a kézfejére, és keményen a
kövekre nyomta. A tenyerén levő sebek felszakadtak, és forró vér színezte
meg a köveket. Naya egyre gyorsabban szedte a levegőt, a sokk teljesen
letaglózta.
– Ezt keresi? – Az arca elé emelték telefonját. A kijelző megint világított,
így a nő láthatta a támadója arcát. Kislány volt, alig hét-nyolc éves lehetett.
Halálsápadt arcát mély sebek csúfították el, amelyekben apró, gilisztáknak
látszó lények mozgolódtak. Az egyik szeme hiányzott, helyette hatalmas üreg
tátongott, amiből izomszálak álltak ki, és amiből az elfeketedett vér ráérősen
lefolyt az arcán, egyenesen a szájába. A hajának fele hiányzott, a koponyája
tisztán látszott, és ahogy kinyitotta a száját, a vér a földre csepegett. – Igazán
szép darab – fröcsögte a telefont lengetve. – Kár, hogy nem lesz szüksége
többet rá.
– Ne! – nyögte Naya, azonban a kislány felnevetett, és messze hajította
a készüléket. Az nekicsapódott az egyik márványkőnek, a fény kialudt, és a
földre esett. – Eressz... Eressz el! Tűnj el innen, hagyj békén, kérlek... Kérlek...
– Tudja jól, hogy soha... de soha nem... fogom elfelejteni – suttogta a
kislány, és közelebb hajolt. A vér immár Naya arcára csepegett, és belefolyt a
szemébe. – Vigyázzon magára, Ms. Narroway – sziszegte, és egyre erősebben
odanyomta a pszichológus kezét a földre. – Ó, és ne feledje a földet. Mert
már csak az maradt; a föld. Vigyázzon a földre, mert még lehet, megbotlik
benne. És ha elesik, többé nem kel fel onnan, ebben biztos vagyok.
Naya most már felsikított, és elkapta a kezét. Megpróbált felállni,
azonban képtelen volt megmozdulni, mintha valami bűvös erő a földre
kényszerítette volna. A szél hirtelen feltámadt, és kísérteties dallamra
ugyanazt a mondatot ismételte: vér, füst és föld. Vér, füst és föld. Vér, füst és
föld.
– Segítség! – visította, és a fülére szorította a kezét, hogy ne hallhassa ezt a
borzalmat. – Valaki segítsen! – Felzokogott, és újabb sikolyt hallatott. Zihálva
összegömbölyödött a földön, miközben fuldoklott a könnyektől.
Aztán valami hirtelen a szemébe világított, mire az arca elé kapta a
kezét.
– Mi a franc történik itt?! – hallott egy reszelős hangot. A szél hirtelen elállt, a
dallam és a hangok abbamaradtak, Naya pedig megkönnyebbülten
felsóhajtott, ám továbbra is reszketve feküdt a földön. Amint a fény már nem

415