Page 418 - A sírból üdvözöl

világított egyenesen az arcába, hunyorogva kinyitotta a szemét. Egy idős,
görnyedt hátú férfi tornyosult föléje. Arcán torz grimasz ült, a tekintete
meglepettséget tükrözött. Zseblámpáját az övébe dugta, majd lehajolt, és
felsegítette a nőt.
– Vérzik a keze – mutatott a tenyerére, és átnyújtott egy zsebkendőt. –
Átkozott sírkövek. Egy-egy oldala olyan élesre van csiszolva, hogy nem
csodálom, ha megvágja magát az ember.
Naya a tenyerére szorította a zsebkendőt, majd elmaszatolta az arcán
lefolyó könnyeket a kézfejével.
– Köszönöm – suttogta alig hallhatóan.
– Teringettét! Mit keres itt egyébként? A temető zárva van
éjszakánként. – Az öreg a saját arcába világított, így a nő most jobban
szemügyre vehette őt. Ötvenes éveit taposó, soványka férfi volt. Őszes haja a
fejére lapult, kék szemei furcsán csillogtak, arckifejezése a meglepettség és a
düh között ingázott.
– Ezt én is kérdezhetném magától – mondta kissé erőteljesebben.
A férfi felhorkantott, és meglegyintette a kezében levő ásót, amit Naya
csak most vette észre.
– A sírásók élete már csak ilyen – morogta. – Éjjel-nappal a temetőben kell
kuksolniuk, és a földet hányniuk. Nem a legjobb munka, és nem is jó a fizetés,
de sok a halott, és valakinek el kell temetnie őket. Na, de most jobb volna, ha
hazamenne. Nem való senkinek ez a hely ilyenkor. A holtak pihennek, nem
szabad zavarnunk őket, mert ha felébrednek, ki tudja, mit tesznek velünk...
Jöjjön, kikísérem, könnyű itt eltévedni. – Miközben beszélt ide-oda forgatta a
zseblámpáját. A fény egyik pillanatban rávetült valamire.
– Ó, a telefonom – motyogta a nő, majd odasétált, és felvette a
készüléket. Rá sem nézett, úgy süllyesztette a táskájába. – Nemrég viszont
láttam itt valakiket.
– Ja, igen – motyogta a sírásó, és az ösvényre irányította a zseblámpája
fényét. – Cooperék jó emberek. Szép kis summát kaptam, hogy éjszakára
beengedjem őket. Szegény pasas, rosszkor volt rossz helyen. Az a golyó nem
kellett volna eltalálja őt.
Naya szeme elkerekedett.
– Hogy mondja?

416