Page 410 - A sírból üdvözöl

– És nemsokára te is... – folytatta a nő. – Ugyanazt át kell élnem megint,
nem fogom kibírni! Nélküled már semmi sem lesz olyan... Istenem, már most
hiányzol! Néha azt kívánom, bárcsak véget érne ez az egész...
A nyomozó hosszasan sóhajtott.
– Soha ne kívánd ezt. Higgy nekem, nem jobb a halál az életnél. Az igaz, hogy
könnyebb, és a legjobb megoldásnak tűnik a nehézségek elmenekülése elől,
de semmire se mész vele.
Samantha megtörölte a szemét.
– Milyen érzés volt... neked? Neked is ennyire fájt elveszíteni Sherryt, mint
nekem Danielt?
Paul ezen meglepődött. A húga sosem kérdezett sem Sherryről, sem
Anne-ről. Mindig csendesen tűrte a kiakadásait, a fájdalmas sóhajait, de
soha, egyetlen szóval sem utalt rájuk; nem akarta eszébe juttatni az élete
gyenge pontjait és kudarcait. Mert a halál mindig ugyanaz volt mindenki
számára; egy hatalmas kudarc, egy mély gödör, amiből lehetetlen egyedül
kimászni.
Azonban most, hogy ilyen gyengének és elveszettnek látta a nőt, kissé
megijesztette. Samantha mindig erős volt, kitartó, és a legnagyobb fájdalmat
is egy sóhajtás nélkül kibírta. Mikor ő összeomlott Sherry halála és a válása
után, Samantha volt a mentsvár, a kötél, ami kimentette Pault a mélységből,
amibe beleásta magát. Megfogta a kezét, és húzta kifelé, a napfény felé,
miközben Daniel is mindvégig ott volt mellette, és támogatta. Paulnak meg,
még ha nehezen is, de sikerült kimenekülnie onnan, ám a sötétség nem
eresztette, és ő sem tudott megszabadulni tőle. Mindig ott volt a nyomában,
megváltoztatta, és már nem ugyanaz a Paul Cooper volt, akit mindenki ismert
és szeretett. Elhidegült a világtól, az emberektől, kizárta a szívéből a
szeretteit. De Samantha még így is szerette, sőt, jobban, mint valaha. Mindig
értette a bátyja szavait, még akkor is, ha az nem beszélt, úgy olvasott a
szemében és a gondolataiban, mint senki más. Olyan testvér volt, aki
megállta a helyét a bátyja mellett, és eltűrte minden hibájával együtt, még
akkor is, ha Paul soha nem mondott semmit neki. Még egy köszönömöt sem.
Samantha viszont mindig is érezte a hálát; a megkezdett, de be nem fejezett
mondatokban, a futó ölelésekben, a lágy csókokban, amiket a homlokára és
az arcára kapott, a visszafojtott könnyekben. Paul minden mozdulatával hálás
volt neki.

408