Page 409 - A sírból üdvözöl

Illetve, de. Voltak momentumok az életében, mikor valósággal
rettegett. Rettegett az élettől, a sorstól, a haláltól és a rossztól. Olyankor
borzasztóan elveszettnek érezte magát, és azokban a pillanatokban már nem
látta értelmét az életének.
Igaz, az apja megtanította átvészelni ezeket a helyzeteket, de az már túl
régóta volt. Az ember pedig sokat felejt.
Ám Edward Coopert soha nem érdekelte semmi. Sem a rossz, sem a bűn,
semmi, ami miatt félnie kellett volna. Bármilyen csapás is érte őt, csak
nevetett rajta. Talán az alkohol hatása volt, talán tényleg bátor volt,
Samantha ezt soha sem tudta eldönteni. Megkérdezni viszont sosem
kérdezte meg, még Paultól sem, hiszen tudta, hogy a bátyja gyűlöli az apját.
Most viszont ez is egy olyan pillanat volt, amikor roppant elveszettnek
érezte magát. Félt a sötéttől, a holtaktól, ettől a hatalmas csendtől –
mindentől.
A gyomra kavargott, szédült, és a világ hirtelen a feje tetejére állt. Meg
kellett torpannia, ha nem akart összeesni. Aztán megérezte, amint valaki
elkapja a karját, és magához vonja. Óvatos érintés volt, Samanthának csakis
rá volt szüksége ebben a pillanatban.
– Jól vagy? – Paul hangja gyengéd volt. Samantha nem is tudta, milyen
rég hallotta már így beszélni. Nem válaszolt, csak megrázta a fejét; a könnyek
némán lefolytak az arcán.
– Nem tudom végigcsinálni – lehelte reszketve, és a mellkasába temette
az arcát. Mindketten megtorpantak, Charlotte és Stewart pedig tovább
mentek előre, mint akik észre sem vették, hogy a barátaik lemaradtak.
Samantha belemarkolt a bátyja ingébe, és közelebb húzta magához. Paul
nem ellenállt, a húga derekára fonta az egyik kezét, a másikkal a hátát és a
haját simogatta. Gyűlölte ezt a közvetlen érintést, számára ez már túl sok
volt, mint amennyit megengedhetett volna magának, most azonban mégsem
szólt semmit sem. Néma bocsánatkérés volt ez az ő részéről, Samantha pedig
minden kimondatlan szavat tisztán hallott. Ő volt az egyetlen, aki mindig
értette Pault, még akkor is, ha nem beszélt.
– Annyira fáj – suttogta összeszorított fogakkal, miközben elszántan küzdött
a könnyeivel. – Nincs olyan nap, mikor ne gondolnék rá, mikor ne jutna
eszembe az arca, a mosolya, mindene... Úgy hiányzik!
– Tudom, Sam, tudom, milyen érzés. A legkegyetlenebb az egész világon
– vigasztalta csendesen Paul; ajkai súrolták a nő homlokát.

407