Page 482 - A sírból üdvözöl

ennyire kezeltetni őt. Ha kellett, lefuvarozta őt a város másik végébe is, hogy
találkozhasson Jessicával, majd pedig hazavitte, és ezalatt nem szólt semmit
sem. Még mindig nem hiszem el, hogy meg akartad tenni, üzente a tekintete
minden alkalommal, mikor Naya belenézett azokba a gyönyörű szemekbe,
amiket ő maga is örökölt. Már kezdte érteni, miért nyelt nagyot Jessica, vagy
éppen remegett a hangja, mikor Jamesszel beszélt... Tetszett neki a férfi, mint
ahogy mindenki másnak is, beleértve Nayát.
Ám Jessica hiába volt kedves, hiába próbálta szóra bírni őt, nem járt
sikerrel. Naya továbbra is szótlanul meredt maga elé, a tolószéke karfáját
markolta, és néha letörölt egy-egy düh szülte könnycseppet az arcáról. Az
első hetek így teltek; csendben, hang nélkül. Csak Jessica beszélt, de ő is
keveset, Naya pedig legszívesebben előrehajolt volna, elkapta volna azt a
csinos kis nyakat, és addig szorongatta volna, míg a tulajdonosa bele nem
hal. De amikor a nőre nézett, azon nyomban elvetette az ötletet.
– Édesapád mesélte, mi történt veled – kezdte egyszer csak Jessica, két
hét kínkeserves próbálkozás után. Érdeklődő tekintettel fürkészte az arcát a
szemüvege mögül, amit ritkán viselt. Naya akkor sem beszélt, csak
összepréselte az ajkát. Gyógyszer ízét érezte a szájában. – Naya, igaz? –
folytatta, hirtelen más témára váltva a pszichológus. – Különös név, soha
nem is hallottam róla, de tetszik. Nagyon illik rád. Van esetleg... valami
jelentése?
Naya felmordult. Nem tudott semmiféle jelentésről, és ha tudott volna
se mesélt volna semmit róla. Jessicának semmi köze nem volt a családjához, a
dán rokonaihoz meg pláne nem, így hát most sem válaszolt.
– Az én édesanyámat is Jessicának hívták, de meghalt, miután megszülettem
– mondta zavartalanul, és szomorúan elmosolyodott. – Az apám ezért róla
nevezett el. Soha nem ismertem őt, nincsenek emlékeim sem a hangjáról,
sem az arcáról. Elment, mielőtt megismerhettem volna.
Nayának voltak emlékei az édesanyjáról, de csak nagyon mélyen a
szívében. Ott őrizte őket.
– De az apám mesélt róla, szinte minden este, és rengeteg képet láttam róla.
Néha úgy érzem, hiányzik, de ez furcsa, nem? Hogyan hiányozhat valaki, akit
nem is ismerünk?
Nayának nem voltak képei, szívében tátongó lyukak viszont annál
inkább.

480