Page 505 - A sírból üdvözöl

Ahogy elhallgatott, ismét csend borult közéjük. Nayának fogalma sem
volt, mit mondhatna erre az egészre, csak érezte, hogy valami
megmagyarázhatatlan érzelem kezdte egyre jobban a hatalmába keríteni,
amitől képtelen volt szabadulni. A mellkasára szorította a kezét, mintha
érezni akarná, hogy még mindig dobog-e a szíve, vagy már az övé is örökre
megszűnt dobogni. Nem, egyszerűen képtelen volt elhinni mindezt. Mégis
hogyan lehetséges, hogy egy olyan ember, mint Paul, ennyi szörnyűségen
menjen keresztül? Mégis miért érte őt ennyi csapás? Ráadásul még békére
sem lelhet egészen addig, amíg meg nem találja azt, akit meg kell találnia.
Érezte, hogy a könnyek szúrni kezdik a szemét. Már-már ismét látta maga
előtt látta a nyomozót, amint a földön fekve haldoklik, és ahogy elképzelte,
hogy nemsokára rá mégis felébred, kirázta a hideg. Egy eskü. Ezen múlt
minden, emiatt van még mindig abban a világban, ahová nem tartozik, ezért
nem tud végre hazamenni, hogy örökre lepihenjen. Hirtelen az apja szavai
jutottak eszébe: Az eskü szent és sérthetetlen. Ám az, amit hazugságból
teszel le, érvénytelenné lesz, míg az, amelyre a tiszta őszinteség vezet, még a
halálon túl is kitart. Éppen ezért válogasd meg a szavaidat, tudd, mikor mit
mondasz, mert nemcsak a halál van a sarkadban, hanem az élet is.
– Hányan tudják? – suttogta alig hallhatóan.
Paul erre megrántotta a vállát.
– Nem sokan. Nem olyan dolog ez, amit az ember kénye-kedvére
szétkürtölhet mindenkinek, mint a szülinapját. Samantha aznap azért jött be
dr. Morgannel, hogy azonosítson. Két napig teljes sokkban volt, nem hitte el,
hogy egyszerre vesztette el a testvérét és a vőlegényét. Nem volt más közeli
hozzátartozóm, így neki kellett jönnie. Akkor ébredtem fel, amikor ő a falnak
támaszkodva sírt, dr. Morgan pedig őt vigasztalta. Ők voltak az elsők, akik
megtudták. Utána a sírásó, Bobby következett. Amikor meglátott, letérdelt,
keresztet vetett, és imádkozni kezdett. Aztán Stewart jött. El sem tudja
képzelni, milyen érzés bevallani a legjobb barátjának, hogy már nem él, aztán
látni a hitetlen arckifejezést, a tekintetét... Legvégül a főnököm, Mr. Harrison
tudta meg. Nem akartam, hogy rájöjjön, de nem volt más választásom. Nem
akarta nekem adni az ügyet. Öreg, megszenesedett vénember létére félt
Wolftól, aki jól megpénzelte, hogy megkaphassa a Johnson-ügyet. Nem
akarta átadni másnak, hiába könyörögtem neki. Mind más és más ügyeket
sózott rám, egészen addig, míg már nem tehettem mást, és elmondtam neki
az igazat. Kilenc hónap után pedig megkaptam azt, ami nekem kellett, de

503