Page 508 - A sírból üdvözöl

sóhajtott. Az arca megvonaglott, az ajka egy vékony vonallá préselődött, de
végül mégis csak bólintott.
Naya lassan felemelte a kezét, és a férfi mellkasára helyezte, pont oda,
ahol a szíve is volt. A vékony ingen keresztül is érezte a testéből áradó
hideget. Várt néhány percig, de semmit sem érzett, pedig titkon
reménykedett benne, hogy ez az egész mégsem igaz. Legbelül még volt egy
halvány reménysugár, hogy ez talán egy vicc, egy álom, akármi, csak nem
valóság. Ám ahogy a tekintete találkozott a férfiével, most már megértette:
Paul Cooper szíve örökre megszűnt dobogni. Nem volt már semmi odabent,
csak a mérhetetlenül nagy üresség. Nem fog többé életet adó vért pumpálni
az ereibe, nem fog többé hevesen verni, ha a férfi meglát egy számára
kedves személyt, soha többé nem fog dobogni. Már vége. Halott.
Hirtelen kapta el a kezét, mintha forró vashoz nyúlt volna, és hátrálni
kezdett.
– Ó, Istenem – suttogta könnyes szemmel, és az ajkára szorította a kezét,
nehogy hangosan felsikoltson. – Édes Istenem... annyira sajnálom!
A szavak összefolytak a szájában. Képtelen volt ennél többet mondani a
torkában levő gombóc miatt, ami egyre csak nőtt és nőtt. Úgy érezte magát,
mint egy fulladozó, aki már hiába próbál kapaszkodót keresni, és levegőhöz
jutni, a víz lassan magával húzza.
Egészen addig hátrált, míg bele nem ütközött az ajtóba. Csapdába esett, nem
menekülhet, nem tehet semmit sem...
– Jó ég, Naya, nyugodjon meg. – Paul zavart arckifejezése egy kicsit sem
nyugtatta meg, sőt, egyre idegesebb lett tőle. A férfi felemelt kezekkel lépett
közelebb hozzá, jelezve, hogy nem akarja bántani. – Én... ó, a rohadt életben,
tudom, hogy mekkora képtelenség ez az egész, és hogy mennyire
felzaklattam most ezzel...
– Tudnom kellett – suttogta, miközben a könnyek kitartóan áztatták az
arcát. Büszke volt magára, hiszen a színészkedésben mindig jó volt. Ebben
sosem hibázott. – Az igazság fáj, de nem kell szégyellni.
– Így van, csak... csak próbáljon mélyeket lélegezni. Nem kell félnie, nem
fogom bántani. Nézzen rám, Naya! Ugyanaz az ember vagyok, akit
megismert, látja? Semmit nem változtam. Ugyanaz vagyok, akiről azt hitte,
hogy él...

506