Page 511 - A sírból üdvözöl

kezét az asztal alatt, majd csókot lehelt rá.
Naya érzett még hasonlót, de az régen volt már. Mindig ezt érezte, ahányszor
meglátta Robertet, amint egy másik fiatal és rettentően csinos nővel
beszélgetett. Olyankor ő is oda kellett menjen hozzájuk, meg kellett fognia a
férfi kezét, hogy tudassa a nővel; Robert már az ő párja, és nem veheti el tőle.
Most azonban ez sokkal másabb volt. Féltékeny volt egy halott nőre,
akit James csupán alig néhány óráig szeretgetett, akivel együtt volt egy kis
ideig, és aki már a múlté és az enyészeté. És mégis... Nayát zavarta ez. Hiába
akarta tudni, mi történt közöttük, az apja sosem válaszolt a kérdéseire. Csak
egy pillantásra méltatta, aztán rögtön el is fordult, mintha ő ott se lett volna.
Pedig nem akart semmi mást, csak egy röpke választ... Csak tudni akarta az
igazságot, ám úgy látszott, James ezt már nem akarja feltárni. Konok
hallgatásba burkolózott, fegyverként használva a csendet.
Hirtelen újabb villám hasította ketté az eget, és az ezt követő
mennydörgés olyan erőteljes volt, hogy Nayát kirázta a hideg. Valamiért
mindig is félt a viharoktól. Isteni harc volt ez, számára felfoghatatlan, és a
villámok nyújtotta látvány is felkavarta, akárcsak az őket követő hatalmas égi
robajok. Amikor sokkal kisebb volt, és vihar közeledett, mindig James ölelő
karjaiba menekült. A férfi ilyenkor átölelte őt, megpróbálta megnyugtatni,
miközben fogott egy elemlámpát és egy meséskönyvet, majd mezítláb
bebújtak a takaró alá, hogy ott olvassanak egészen addig, amíg a vihar véget
nem ért. Naya imádta ezt. Akármennyire félt, néha várta, mikor kezdenek el
gyülekezni a fekete felhők, hogy végre ismét bebújhasson Jamesszel a takaró
alá.
Vajon az apja tud most aludni? Ha igen, mit álmodhat? Hosszú sóhaj
szaladt ki a száján, ahogy a tolószékére siklott a tekintete.
Óvatosan lecsúszott az ágyból, ügyelve, hogy ne keltsen nagy zajt, majd nagy
nehezen elvánszorgott az ajtóig. A két kezével tolta és húzta magát egészen
az apja szobájának ajtajáig, hiszen még nem volt annyira erős, hogy egyedül,
minden segítség és segédeszköz nélkül lábra tudjon állni.
James ajtaja résnyire volt nyitva, bent tompa sötétség honolt. Csupán az
utcai világítás adott némi fényt, ami az ablakon keresztül szűrődött be, így
néhány percnyi hunyorgás után ki tudta venni az apja alakját, amint az
ágyban fekszik.
– Apa? – suttogta erőteljesen, hogy túlharsogja az esőt.

509