Page 516 - A sírból üdvözöl

– Mert a lányom vagy, Naya – mondta szelíden James. – Az én vérem
vagy, az én nevemet viseled, és bármit is tettél, teszel, vagy tenni fogsz az
életben, én mindig büszke leszek rád.
A lány erre még inkább elvörösödött. Az arca úgy lángolt, mint mikor
kislányként közel hajolt a tűzhelyhez, hogy lássa, mennyire lehetnek forróak a
lángok. Beharapta az ajkát, és rápillantott az apjára, aki derűsen mosolygott
rá. Figyelte az ajkának vonalát, azt a mosolyt, amit nap mint nap látott, és
amitől mindig hevesebben kezdett dobogni a szíve.
Még mindig nem fogta fel teljesen, mi az, amit legbelül érez az apja iránt.
Furcsa, megfoghatatlan érzelem volt ez. Gyengéd, mint a szerelem, de
sokkalta erősebb és mélyebb annál. Megelőzte a legszorosabb barátságot is,
és sokkal jobban elmélyült, mint bármely más kapcsolat. Nem tudta
megmagyarázni, mi ez az egész, hiszen szavak sem voltak erre.
Csak remélni merte, hogy James nem vette észre a változást. Hogy nem
tűnt fel neki az, hogy a lánya folyton körülötte sündörög, hogy folyton-
folyvást hozzáér, és mindig elpirul, ahányszor találkozik a tekintetük.
Remélte, hogy a férfit nem zavarja az, hogy ő éjnek idején átmászik a
szobájához, és halkan szólongatni kezdi, elérve azt, hogy ismét együtt
alhasson vele. Hiszen olyankor közelebb lehetett hozzá, mint bármikor
máskor, hallgathatta egyenletes légzését, érezhette a kezét a derekán.
Elsuttoghatta halkan, hogy mennyire szereti...
– Köszönöm, apa – szólalt meg hosszas hallgatás után, és rámosolygott
a férfira.

* * *

Nayának minden egyes lábra állás és lépés elviselhetetlenül fájt. Olyan
érzés volt, mintha a csontjai bármelyik pillanatban összeroppanhatnának
alatta, miközben a talpa égett, ahányszor hozzáért a földhöz. Néha már nem
is mert lenézni a lábaira, olyannyira frusztrálta őt a látvány. Mindvégig
görcsösen kapaszkodott a járókába, próbált dr. Williams szavaira
összpontosítani, miközben igyekezett visszafojtani a könnyeit. Nehezebb volt

514