Page 517 - A sírból üdvözöl

járni tanulni, mint ahogy azt gondolta. Kisgyereknek érezte magát, aki nem
tud magától lábra állni, akit fogni kell, nehogy a fenekére huppanjon.
James hiába volt mindig mellette, Naya még így is szenvedésnek érezte.
Nem akarta, hogy az apja ilyen gyengének és reménytelennek lássa őt. Erős
akart lenni. Narroway akart lenni, aki nemcsak túlélő, hanem erős is, és aki
képes lábra állni.
Az apja ilyenkor mindig a derekát fogta hátulról, vigyázott rá, nehogy
elessen, amikor pedig ez megtörtént, sietve elkapta. Sosem hagyta, hogy baja
essen. Közben a füléhez hajolva biztatta őt, igyekezett lelket önteni belé, még
akkor is, mikor Naya könnyek között kérte, hogy leülhessen végre, mert már
nem bírta.
Dr. Williams gyógytornái mellett még az estéket is gyűlölte, amikor le
kellett vennie a lábáról a kötéseket, és hagynia kellett, hogy az apja bekenje
az összeégett bőrét valamiféle gyógykenőccsel, amitől csak még jobban
kezdtek fájni a lábai. Olyankor az ágyterítőt markolta, vagy a párnájába
temetett arccal zokogott, és véresre harapdálta az ajkát. Ám utána, mikor
véget ért ez a fajta kínzás, és Naya bevette a gyógyszereit, James hagyta,
hogy hozzábújjon. Az ölébe ültette, átkarolta, és nem engedte el. Néha
mesélt is neki valamit, legtöbbször csak kitalált történeteket, de volt, hogy
nem is szóltak egymáshoz, csak némán meredtek maguk elé, olykor még így
talált rájuk a reggel is. Naya mindig szerette ezt, hiszen ilyenkor nem volt
senki és semmi, csak ő és az apja. Néha azonban annyira elkábult a rengeteg
nyugtatótól, hogy semmire sem volt képes, csak hallgatta James szívverését,
és nem érzett mást, csak mérhetetlen nyugodtságot és örömöt.
Aztán egyik este, amikor együtt tekerték le a kötést a lábáról, James
megszólalt:
– Ugye, tudod, hogy már nem muszáj minden nap újra bekötni?
Naya bólintott.
– Én jobban szeretem így. Legalább nem kell látnom...
– Nem kell takargatnod őket. Te még így is gyönyörű vagy.
– Ezt csak azért mondod, mert az apám vagy – mondta keserűen a lány.
Be kellett harapnia az ajkát, hogy visszafojtsa a könnyeit, azonban nem
sikerült. Undorodott már magától, a kinézetétől, attól a rengeteg
könnycsepptől is, amit nap mint nap elhullatott. Tükörbe sem bírt már nézni.
– Mindig ezt hazudod.

515