Page 512 - A sírból üdvözöl

Ágynemű zizegését hallotta, egy test sziluettje rajzolódott ki, majd
megjelent James, pizsamában és mezítláb. Sötétbarna, szinte már fekete haja
összeborzolódott, a szeme alatt fekete karikák húzódtak, gyönyörű arca
sápadt volt és fáradtnak látszott. A lány még így is csodálatosnak gondolta.
– Naya? – hajolt le a férfi. – Valami baj van?
A lány átkarolta a nyakát, és hagyta, hogy az apja gyengéden a karjaiba
emelje, majd lefektesse az ágyra.
– Nem tudok aludni – mondta halkan, amikor James is bebújt melléje.
Gyengéden betakarta, mire Naya odabújt hozzá, és a mellkasába temette az
arcát. Hosszasan szívta be az illatát, egyszerűen nem bírt betelni vele.
Meztelen lábuk összeért, mire még inkább belesimult az ölelő karokba.
Imádta ezt, mint ahogy minden mást, ami az apjával kapcsolatos volt. James
közelében mindig biztonságban érezte magát. Olyankor a vihar nem volt
vihar, a sebek gyógyulni kezdtek, és a rossz gondolatok messziről elkerülték.
Olyankor csak ő volt és az apja, senki más. Senki és semmi ronthatta el az
ilyen pillanatokat.
– Emlékszel, hogy mindig bebújtunk a takaró alá, amikor villámlott? –
idézte fel az emléket halkan suttogva.
– Még most is megtehetjük – mondta James, majd megfogta a takaró
szegélyét, és magukra húzta, pont akkor, mikor ismét mennydörgött egy
nagyot. – Remélem, most már nem félsz.
A lány nem látta a sötétben az arcát, a leheletét viszont érezte.
– Ha velem vagy, sosem félek.
– Remélem azt is, hogy most nem kell mesét mondjak.
Naya felnevetett, majd még szorosabban odabújt hozzá.
– Elég, ha most csak átölelsz. – Hosszú, néma percek teltek el ezután.
Mindketten elgondolkodva hallgatták az eső halk, majd egyre erősödő
kopogását, a szél sikolyait és a mennydörgés vad, dübörgő hangjait.
Naya érezte, hogy az apja teste kezd lassan elernyedni, jelezve, hogy
mindjárt elalszik. Óvatosan megmozdult, mire James megrezzent, és halkan
felnyögött.
– Hiányzik...? – kérdezte egyszer csak halkan, hogy ébren tartsa az apját.
Kérdésnek szánta, mégis kijelentésnek hatott, olyannyira bizonytalanul
ejtette ki. James ennek fényében válaszolt rá:
– Megértem. Ha elvesztjük azt, aki közel állt hozzánk, akkor az mindig

510