Page 565 - A sírból üdvözöl

tetszett neki ez a kifejezés. De hát lehet-e valaki még ennél is jobban
tébolyult, mint amilyen most ő?
Talán nem kellett volna ilyen hamar megnyitnia a rendelőt... Még várhatott
volna egy kicsit, talán egy napot még, vagy egy hetet... Egy évet. Örökre is
bezárhatta volna, de akkor mi maradt volna meg Jamesből? Ez a kis, idegen
ház régen az övé volt, neki vette, hogy legyen hol valóra váltsa az álmait,
együtt helyezték a súlyos íróasztalt az iroda közepébe, és mikor végeztek,
James itt csókolta meg először önszántából. Igaz, csak egy röpke másodperc
volt az egész, éppen annyi, mint amennyi idő kell ahhoz, hogy egy madár
felröppenjen az ágról, vagy egy ember összerezzenjen, ha megijesztik.
Nayában mégis olyan elevenen élt ez az emlék, mintha csak tegnap történt
volna.
A Narroway-házra gondolt, a menedékére, az otthonára, arra a megannyi
hamura és porra, amivé vált, miután leégett. Oda akart menni most is, nem
vágyott másra, csak beletemetkezni a föld mocskába, abban reménykedve,
hogy talán egyszer majd ő is ilyen hamu lesz, ha eljön az ideje.
Az utca csendes és elhagyatott volt, mint mindig. Mintha senki élő nem lakna
itt... Lassan vezetett végig a megrepedezett betonon, mialatt az ablakon
keresztül a régi szomszédok házát fürkészte. A füvet mindenhol egyenesre
nyírták, a virágok már javában nyíltak, édes orgonaillat szállt be a félig lehúzott
ablakon.
A Narroway-ház hűlt helye olyan volt, mintha egy tökéletes fogsorból kihúztak
volna egy fogat, a helyét pedig csupaszon hagyták volna. Por és hamu borított
mindent, itt-ott pedig feltűnt néhány elszenesedett deszka, amik egykor még
szilárdan tartották a falakat. Még mindig égett szag terjengett, és ahogy Naya
kiszállt az autóból, ismét a szívébe költözött az a hatalmas űr, ami mindeddig
kínozta, most viszont sokkal erősebbnek bizonyult. Vajon Jamesből is ilyen
hamu lett? Leégett a hús a bőréről, az izmok elmállottak az égető
forróságban, csak a csontok maradtak, amik lassan a semmivé lettek a tűz
martalékában... Megborzongott a gondolatra.
Lassan lehajolt, és belemarkolt a hamuba, de olyan hirtelen engedte el,
mintha megégette volna a kezét. Fájdalmas volt számára ez az érintés; a
markában fogni a saját házát, a négy falat, ami mindeddig menedékként
megvédte őt, azt a megannyi tárgyat, ami odabent lapult... Felfalta egyetlen
hatalmas lángnyelv, ahogy oly sok évvel ezelőtt őt is szinte elpusztította. Hát
nem a sors iróniája ez? Először ő és a fia, majd James és utána a házuk, a

563